Teljes szemfényvesztés lehet a stanfordi börtönkísérlet, amelyben a szadistává váló őrök rabokat vertek

2018. június 21. 09:04 Múlt-kor

A stanfordi börtönkísérlet néven elhíresült egyetemi kísérlet sokáig mérföldkőnek számított a pszichológiában, és a szakma úgy tekintett rá, mint ami új megvilágításba helyezte az emberi természetet. Az 1970-es évek óta azonban egyre több kétség merült fel nem csak módszertanával, de az egész kísérlet valóságosságával kapcsolatban.

Korábban

„Úgy értem, Jézus! Égek itt bent, nem tudja? Csak ki akarok menni! Ez teljesen elb...ott idebent! Nem bírok ki még egy éjszakát! Egyszerűen nem bírom már!”

A fentieket Douglas Korpi, 22 éves egyetemi hallgató kiabálta egy gardróbból, miután napok óta kínozták. A szavak az úgynevezett stanfordi börtönkísérlet meghatározó pillanatát jelentették, amely a történelem egyik leghírhedtebb pszichológiai kísérlete volt. Ez volt az a pillanat, amikor kicsúszott az irányítás a felügyelők kezei közül – azonban egyúttal hazugság is volt.

Egy nemrég a Medium.com weboldalon megjelent tényfeltáró cikk szerint nem csupán Korpi szavai, hanem az egész kísérlet szemfényvesztés volt. 1971-ben az egyetem fiatal pszichológiatanára, Philip Zimbardo egy később világhírűvé váló kísérletet eszelt ki, amely a börtönszerű körülmények között vizsgálta az emberi elmét. Mélyebben meg szerette volna ismerni a fogvatartottak és őreik közötti dinamika működését, egy két hétig tartó szerepjáték során. Ehhez „börtönt” rögtönzött az egyetem egyik épületének alagsorában, és összegyűjtött 18 fiatal férfit, hogy a rabok és börtönőrök szerepét eljátsszák.

Zimbardo kísérlete nemes jogcímen kezdődött, és még az amerikai haditengerészet és tengerészgyalogság is adott bele pénzt, de kis idő múlva szem elől tévesztette célját. A színészek túlságosan belejöttek szerepeikbe – az „őrök” egyre szadistábbá és manipulatívabbá váltak, míg a rabok lassan elkezdtek megőrülni.

A kísérletet mindössze hat nap után leállították, de a kár már bekövetkezett. Zimbardo kísérlete a börtönbéli viszonyokba való betekintés helyett a hatalom sötét oldalának példájaként lett ismert. A pszichológiai közösség kezében egy zavaros tudáshalmaz maradt, amelynek nagy része látszólag afelé mutatott, hogy az emberiség természeténél fogva szadista, és csupán egy apró lökés szükséges ennek elszabadulásához.

A cikk szerint azonban a kísérlet csalás volt. A Medium újságírója, Ben Blum meginterjúvolta Douglas Korpit, aki maga hívta fel a figyelmet arra, hogy vérfagyasztó segélykiáltásai csupán színészkedés voltak. „Bárki, aki klinikus, tudná, hogy eljátszottam” – mondta Korpi. „Ha meghallgatod a szalagot, nem valami finom. Nem vagyok jó színész. Úgy értem, szerintem elmegy, amit csinálok, de inkább hisztérikus vagyok, mint pszichotikus.”

Hisztériája megalapozott volt, de nem azokból az okokból, amelyeket Zimbardo feltételezett. Korpi sosem félt az őröktől, sem a helyzetétől, annak gondolatától viszont annál inkább, hogy nem kerül be a mesterképzésbe. „Azért vállaltam el a munkát, mert gondoltam, minden nap ülhetek majd magamban és készülhetek a felvételire” – magyarázta Korpi, egyúttal azt is érzékeltetve, mennyire nem lett részletesen elmagyarázva a résztvevőknek, mire számíthatnak. A „cellájában” ülve kérte, hogy hozzák be neki a tankönyveit, de kérését elutasították. Többszöri sikertelen próbálkozás után arra jutott, „nincs értelme” ott lennie.

Korpi beismerte, híres összeomlása, amely a kísérlet hangfelvételein hallható, aligha volt több egy arra tett próbálkozásnál, hogy kiengedjék a kísérletből, és tanulhasson. Az idő nagy részében, mondta, a játékbörtönben töltött idő egészen élvezhető volt. „Az első nap nagyon mókás volt” – mondta. „A lázadás nagyon vicces volt. Nem voltak következmények. Tudtuk, hogy az őrök nem bánthatnak. Ugyanolyan fehér egyetemista gyerekek voltak, mint mi, úgyhogy nagyon biztonságos szituáció volt. Csak egy munka volt. Ha meghallgatod a szalagot, hallani a hangomon: jó munkám van. Kiabálhatok és üvölthetek és tiszta hisztérikusan viselkedhetek. Rabként viselkedhetek. Abban a pillanatban jó alkalmazott voltam. Nagyszerű móka volt.”

David Jaffe, a kitalált börtön felügyelője alátámasztja a Korpi által elmondottakat. Míg Zimbardo kitart amellett, hogy a kísérlet az ő ötlete volt, Jaffe azt állítja, ő volt a megalkotója. Három hónappal a kísérlet előtt Jaffe néhány hallgatótársával együtt találta ki a kísérletet egy Zimbardo által kiosztott órai feladat keretében. Ők alkották meg a szabályokat és a felállást, és még egy, a hírhedt kaliforniai San Quentin börtönt megjárt egykori elítéltet is bevontak konzultálni.

Amikor Zimbardo meghallgatta előterjesztésüket, kifejezte érdeklődését annak valóságba történő átültetésére. A kreatív irányítást Jaffe kezébe adta. „Engem kért fel a taktikák kitalálására, mivel korábban szereztem tapasztalatot szadista mesterként” – emlékezett vissza Jaffe a kísérlet utáni értékelésben. „Az én feladatom volt megpróbálni előhozni a 'kemény őr' típusú viselkedést.” Zimbardo azt állította, az őrök egyedül találták ki minden viselkedésüket és cselekedetüket, de Jaffe elmondta, Zimbardo előtte mutatott nekik néhány példát.

„Az őröknek tudniuk kell, hogy minden őr az általunk 'kemény őrnek' nevezett kategóriába fog tartozni” – mondta Jaffe az egyik őrnek egy szalagra felvett értékelésen. „Remélhetőleg igen komoly reformjavaslatok fognak ebből a kísérletből keletkezni (…) hogy a médiába juthassunk és a sajtóhoz mehessünk vele, és mondhassuk, 'próbáljatok meg reagálni, ahogy a disznók [börtönőrök] reakcióit elképzelitek'.”

Habár bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy a kísérlet csaknem minden része hamis volt, egy része nagyon is valós volt. Csakúgy, mint az igazi raboktól, a rabok szerepét játszóktól is azt várták el, hogy a teljes két hétig részt vegyenek a kísérletben. Még ha el is akartak menni, azt mondták nekik, nem lehet. A kísérletek felvételei tanúskodnak arról, ahogy Zimbardo két beosztottjának elmeséli, hogyan utasította el két „rab” kérését a távozásra.

„Az érdekes dolog az volt, hogy a két srác, aki bejött tegnap, és azt mondta, el akar menni, és én nemet mondtam” – hallható Zimbardótól a szalagon – „Két esetben távozhattok, orvosi segítség vagy pszichiátriai (…) szerintem tényleg elhitték, hogy nem juthatnak ki.”

Maga Zimbardo azonban azt állítja, mindvégig létezett egy kiút. Blummal folytatott telefonbeszélgetése során azt mondta, van az önkéntesek által kitöltött tudatos beleegyezésről szóló papírokon egy rész, amely egy explicit biztonsági kifejezést tartalmaz: „feladom a kísérletet.” „Egyikőjük sem mondta ezt” – mondta Zimbardo. „Azt mondták, 'Ki akarok menni. Orvost akarok. Anyámat akarom', stb. stb. Gyakorlatilag azt mondtam, 'azt kell mondanod, abbahagyom a kísérletet.'”

A Zimbardo weboldalán látható tudatos beleegyezésről szóló papírokon nem láthatóak az említett szavak. A cikk publikálása óta (és már korábban is) a pszichológiai közösség kétségbe vonta a kísérletet, különféle szavakkal minősítve azt, a „félrevezetőtől” egészen a „teljes szemfényvesztésig”. Függetlenül a kísérlet egykori eredményeitől, örökségét nagyban leértékelik ezek az újabb állítások.