Az I. világháború egyik legvéresebb ütközetében kerültek bevetésre az első tankok is

2021. szeptember 15. 19:32 MTI, Múlt-kor

105 éve, 1916. szeptember 15-én vetette be az első tankokat a brit hadsereg az első világháború egyik legvéresebb ütközetében, a somme-i csatában. Bár az első harckocsiknak inkább csak lélektani hatásuk volt, az új haderőnem gyökeresen átalakította a hadviselést.

Az I. világháború egyik legnagyobb értékű zsákmányának számított egy Mark I-es tank (Wikipedia / Aloahwild / CC BY-SA 3.0)

Korábban

A harckocsi a gépesített szárazföldi hadviselés alapvető támadóeszköze. Az erősen felfegyverzett és páncélozott, ugyanakkor mozgékony harcjármű két lánctalpon halad előre, általában egy forgatható toronyba beépített löveggel és kiegészítő fegyverzettel szerelik fel.

Az első világháború elején a nyugati front gyorsan megmerevedett és állóháború alakult ki. A lövészárkokkal, drótkerítésekkel, bombatölcsérekkel szabdalt harcmezőn az ellenséges állások elfoglalása hatalmas emberveszteséget követelt. Hamarosan mindkét oldalon dolgozni kezdtek olyan harci jármű megalkotásán, amely alkalmas az akadályok leküzdésére, s ennek kulcseleme a belső égésű motor és a lánctalp lett.

A leghamarabb a brit mérnökök oldották meg a feladatot: a lövegek vontatására használt amerikai traktorok átalakításával készítették el 1916 januárjára a Little Willie névre keresztelt prototípust. Ennek módosításával született meg a harci cselekmények végrehajtására képes Mark I, melynek gyártása 1916 februárjában Birminghamben kezdődött el.

A traktor és a tank hibrideként leírható Little Willie első próbaútja

A Mark I teljes testén körbefutó lánctalpat kapott, alacsony magassága miatt stabilnak és viszonylag mozgékonynak számított. Alakja gömbölyített rombusz volt, fegyverzete mindössze géppuskákból és kis kaliberű ágyúkból állt, amelyeket a jármű oldalára függesztett gondolákban helyeztek el.

A nyolcfős személyzet hatalmas zajban, füstben és hőségben dolgozott, a kilátást csak néhány nyílás biztosította. A harcjármű súlya 28 tonna, hossza 9,2 méter, szélessége 4,2 méter, magassága 2,4 méter volt, és óránként hat kilométeres sebességre volt képes. A lövészárkok leküzdésében a hátuljára szerelt segédkerekek segítették, amellyel a kis ívű fordulás sem jelenthetett akadályt.

A titokban frontra szállított harckocsik fedőneve tank (az angol szó tartályt jelent) lett, mert a tervezés során biztonsági okokból vízszállító járműként utaltak rájuk. Első alkalommal a nyugati front egyik legnagyobb és legvéresebb ütközetében, a somme-i csatában vetették be őket 1916. szeptember 15-én, Combles közelében. A Mark I még nehézkes és lassú volt, ráadásul megbízhatatlan is: a frontra szállított 59 darabból csak 49 érkezett meg, meghibásodás miatt csak 35 érte el a megindulási körzetet, a német arcvonalat pedig már csak 24-nek sikerült megközelítenie. Mindenesetre az új harci jármű sokkolta a német katonákat, s megkezdődött a harckocsik kora.

A somme-i csatában bevetett Mark I-es tankok hatékonysága még közel sem volt tökéletes, elsősorban elrettentésül szolgáltak

Nem sokkal később a franciák, majd a németek is elkészítették saját harckocsijukat. Utóbbiak nem sikerültek jól, ezért a németek inkább a zsákmányolt, ellenséges tankokat kezdték használni, védekezésképp pedig átszervezték tüzérségüket, továbbá páncéltörő lövegeket állítottak hadrendbe. A tankok 1917. november 20-án játszottak először döntő szerepet, amikor a cambrai-i csatában 400 brit harckocsinak sikerült áttörnie a német vonalakat.

A többnyire Mark IV típusú tankok erős páncélzattal, külső üzemanyagtartállyal rendelkeztek, némelyikben már rádió is volt. A harckocsikat ekkor már teljesen új taktika alapján, a gyalogsággal együttműködve vetették be, a tüzérség pedig „csendes belövéssel”, a felderített célpontok elleni váratlan, rövid és pontos ágyútűzzel támogatta őket. A történelem első páncélos ütközetére 1918. április 24-én került sor brit és német harckocsik között.

Az első világháború után egyre hatékonyabb tankokat terveztek, hosszabb csövű, nagyobb tűzerejű lövegeket kaptak, fokozták páncélvédelmüket, és ugyan ezzel megnövekedett a súlyuk, ezzel együtt motorjaik is egyre erősebbek lettek. A második világháború első időszakában a németek villámháborús taktikájuknak köszönhették sikereiket, a különböző haderőnemek együttműködésében a döntő szerepet a páncélos ékek gyors előretörése játszotta.

Tigris nehézpáncélosok gyártása Németországban (1943) (Wikipedia / Bundesarchiv / CC BY-SA 3.0 de)

A háborúban kifejlesztett 57 tonnás német Tigris nehézpáncélosok sokáig szinte legyőzhetetlennek bizonyultak. Szovjet oldalon a T-34-esek ugyan egyszerűbbek voltak, de eleget tettek a páncélvédettség, a tűzerő és a mozgékonyság hármas követelményének, s a háború legsikeresebb harckocsijává váltak. A brit és amerikai típusok – a legismertebb az M4 Sherman – mind páncélzat, mind tűzerő tekintetében elmaradtak a német és a szovjet tankok mögött. A harckocsik fejlesztése napjainkban is tart, ezek a típusok már a modern haditechnika vívmányainak felhasználásával készülnek.