Szélhámosok is igyekeztek kihasználni az emigrációba kényszerült II. Rákóczi Ferenc hiszékenységét

Az emigráns II. Rákóczi Ferenc fejedelem a magyar történelem egyik kétségkívül legnépszerűbb, ám valószínűleg legvitatottabb hőse. Az általa vezetett szabadságharc bukása után Rákóczi először a Lengyel Királyság déli részén talált menedéket, ám ez a menedék kockázatosnak bizonyult a magyar határ közelsége miatt. Egy meghiúsult merénylet után az északi Gdańskba helyezte át székhelyét. Ebben a kikötővárosban határozta el magát franciaországi útjára, abban a reményben, hogy részt vehet a spanyol örökösödési háborút lezáró béketárgyalásokon. Ezzel kezdetét vette egy hosszú és küzdelmes vándorlás, amely a száműzött fejedelmet a Napkirály udvarától a Márvány-tenger partjáig sodorta.

Pasák közt

Az 1713. január elején Normandiában partra szálló erdélyi fejedelem egyenesen a francia királyi udvarba sietett. Ahhoz már késve érkezett, hogy érdemben részt vehessen az időközben zajló béketárgyalásokon. A Habsburg császárral éppen békét kereső XIV. Lajos számára a törvényes uralkodója ellen lázadó és szabadságharcában elbukott fejedelem jelenléte meglehetősen kényes volt.

Ezért a Napkirály becses vendége inkognitóban, „Sáros grófjaként” volt kénytelen meghúzni magát a francia udvarban. Az inkognitó egyébként számos felesleges ceremóniától is megkímélte Rákóczit, aki így szabadabban mozoghatott az udvarban. A korabeli európai udvarokban egyébként hasonló megfontolásból tartózkodott álnéven számos utazó uralkodó is, például I. Nagy Péter cár vagy a későbbi II. József császár.

A franciás műveltségű Rákóczi Versailles-ban hamar beilleszkedett a francia királyi udvar sajátosan zárt világába. Számos francia arisztokratával kötött barátságot, közülük a leghíresebbek Luxembourg marsall, Breteuil hercege, Maine hercege, Torcy márki, Madame Dangeau és Toulouse grófja voltak. A rossz nyelvek szerint – és ezt Rákóczi vallomásai is megerősítik! – a száműzött fejedelem két neves francia udvarhölggyel fenntartott kapcsolata több lehetett puszta barátságnál. Köpeczi Béla kutatásai szerint nem kizárt, hogy Marie-Anne de Bourbon és Charolais hercegkisasszony édesítették meg a fejedelem számára a száműzetés keserű kenyerét.

Kíséretével Rákóczi Párizs környékén telepedett le. Noha viszonylag jelentős kegydíjat élvezett, a saját udvartartása költségeire valószínűleg már nem futotta belőle. Minden bizonnyal ez a kényszerű szükség hozta létre a Hôtel de Transylvanie „kártyabarlangját”, amely Prévost abbé híres regénye jóvoltából (Manon Lescaut, 1731) vált világszerte ismertté. Ezt ugyanis Rákóczi hívei tartották fenn.

A spanyol örökösödési háborút lezáró békeszerződéseket a magyar emigránsok teljes mellőzésével kötötték meg az európai nagyhatalmak, és az idős XIV. Lajos halála is fordulópontot jelentett Rákóczi életében. Az udvari frakciók és klánok működésének logikája szerint Rákóczinak akadtak szép számmal ellenségei is. Nagy valószínűséggel XIV. Lajos halála után az uralkodó hatalomra kerülő ellenzéke nem lehetett túlságosan kíméletes a száműzött fejedelemmel. Ezt egyébként jól mutatják Saint-Simon herceg Rákóczira vonatkozó feljegyzései is.

A király halála után a versailles-i udvari emberből lassan külvilágtól elforduló remete lett. Visszavonulása nem jelentett teljes elszigeteltséget, hiszen folyamatosan követte a külpolitikai eseményeket. A kiújuló osztrák–török háború újabb lehetőséget kínált a magyarországi felkelés kirobbantására, és Rákóczi elfogadva a szultán meghívását 1717-ben elhagyta Franciaországot, és török földre távozott.

A franciaországi útjához hasonlóan, a fejedelem Törökországba is túl későn érkezett. A háború már a végéhez közeledett, amikorra a szultán érdemben foglalkozni kezdett a magyar emigránsok ügyével. A pozsareváci békekötés (1718) a menekültek utolsó reményét is szertefoszlatta. Ennek következtében ismét vissza kellett vonulniuk, annál is inkább, mivel a béketárgyalások során még a kiadatásuk is felmerült.

A feltűnést elkerülendő – és főleg a császári tiltakozás miatt – a Fényességes Porta a Márvány-tenger partján fekvő kikötővároskát, Rodostót jelölte ki a magyar emigránsok szálláshelyének. A többnemzetiségű Rodostóba egyébként a XVIII. században más európai országokból származó emigránsokat is letelepített az oszmán vezetés, és előszeretettel küldték ide a kegyvesztett pasákat is. Rákóczi persze nem maradt tétlen, és rodostói rezidenciája hamarosan pezsgő szellemi műhellyé és a magyar emigráció diplomáciai főhadiszállásává vált.

Rákóczi Rodostóból is igyekezett bekapcsolódni a nemzetközi politikai életbe. Követeket és emlékiratokat küldözgetett a különböző európai udvarokba, elsősorban Franciaországba és Spanyolországba, valamint Oroszországba. Reményt jelentett számára az is, hogy 1725-ben d’Andrezel vicomte-ot nevezték ki konstantinápolyi francia követnek.

A két személyiség közötti szellemi rokonságra már Köpeczi Béla is felhívta a figyelmet, kihangsúlyozva, hogy Rákóczi fejedelem az 1716. május 30-án a kamalduli szerzetesekkel megkötött szerződés szerint azt a házat bérelte Grosbois-ban, amelyben korábban d’Andrezel vicomte lakott.

A kamalduliakkal való összeköttetésük révén szoros szellemi kapcsolatba kerültek a janzenizmus irányzatával, amely Rákóczira élete alkonyán nagy hatással volt. A követ korai halála miatt azonban e remények is hamarosan szertefoszlottak. A nemzetközi helyzet pedig kifejezetten kedvezőtlen volt a fejedelem függetlenségi háborús terveire nézve.

Rákóczi és a kalózok

Amíg a hivatalos diplomácia elzárkózott, a különböző kalandorok egyre inkább felismerték az öreg Rákóczi hiszékenységében rejlő lehetőségeket. Szolgálatába szegődött a gátlástalan kalandor Vigouroux, a kettős ügynök Bohn, és szinte valamennyi Konstantinápolyban megfordult kalandor megkereste az emigráns fejedelmet.

Kapcsolatba került kora neves francia renegátjával, a hírhedt Bonneval pasával is. A legnagyobb port azonban egy angol kalandorral, bizonyos Ploutmannel való tárgyalásai kavarták az európai közvéleményben. Ploutman a földközi-tengeri kereskedelem biztosítására kalózokat kívánt letelepíteni az Oszmán Birodalom területén, és ehhez sikerült megnyernie Rákóczit is.

Szintén nagy csapást jelentett a száműzött fejedelem számára az, hogy a francia udvartól kapott kegydíjainak kezelésével megbízott Brenner Domokos a pénzt a rövid ideig sikeres Law bankház értékpapírjaiba fektette, amelynek bukása után a vagyonnak lába kelt. Brenner hiába követett el kétségbeesett öngyilkosságot a Bastille zárkájában, a pénz örökre elveszett.

A külföldi kalandorokba vetett bizalma kissé elidegenítette saját bujdosó honfitársaitól is az idős fejedelmet, és így tovább fokozódott az elszigeteltsége. Rákóczinak, persze, voltak szép számmal hűséges segítői is. A rodostói magyar emigráció tagjainak zöme – köztük Bercsényi Miklós, Csáky Mihály, Zay Zsigmond – halálukig vele maradt a száműzetésben. Életükről Mikes Kelemen írt megható krónikát Törökországi levelek című híres munkájában.

Az utóbbi évek kutatásainak köszönhetően derült fény a magyar emigráció titkos diplomáciai terveit aktívan támogató kolozsvári származású renegát Ibrahim Müteferrika jelentőségére is. Az ő neve a tudományos köztudatban főleg az első oszmán nyomda alapítójaként, valamint oszmán nyelven publikáló közíróként és fordítóként maradt fenn. Rákóczi végül 59 éves korában betegségben hunyt el száműzött honfitársai körében, halálával egy remény foszlott szét a magyar függetlenségi mozgalmak számára, amelyek egyúttal merítettek is a bujdosó Rákóczi emlékéből.

A fejedelemről alkotott történelmi kép árnyait felerősítette két fia nem túl dicsőséges pályája is. Mint ismeretes, két utódját, Józsefet és Györgyöt már kora ifjúságuk óta szigorú császári felügyelet alatt álló nevelésben részesítették, amelynek célja a két „sasfióknak” az apjuk által képviselt magyar nemzeti értékrendtől való elidegenítése volt.

A padovai egyetemen tanuló György 1726-ban Franciaországba szökött, majd 1727-ben apjánál is látogatást tett Rodostóban. Az apa és fia közötti találkozás a szemtanú Mikes Kelemen bizonysága szerint kiábrándítóan hatott az öreg fejedelemre és kíséretére. Később György Párizsban a francia király kegydíjából élt egészen 1756-ban bekövetkezett haláláig.

József pályája sokkal kalandosabb volt. Bécsből megszökve, 1736-ban az újabb osztrák–török háború hírére Konstantinápolyba utazott. A kalandor Bonneval pasa rábeszélésére a magyar bujdosók vezéreként bekapcsolódott a konfliktusba, amelytől az Erdélyi Fejedelemség visszaszerzését remélte. A szultán elismerte fejedelemnek és Magyarország urának is, ám e titulusokat nem sokáig élvezhette az ambiciózus Rákóczi fiú, mivel hamarosan meghalt. Rákóczi József fellépését az európai közvélemény jelentős része elítélte, a pápa pedig kiközösítéssel sújtotta a törökkel szövetkező trónkövetelőt.

Megalkuvás nélkül

Rákóczi emigrációban fogant külpolitikai tervei nem maradtak teljesen elszigetelt és hatás nélküli próbálkozások. A francia diplomácia még sokáig nagy hasznát vette a törökül is jól beszélő magyar ügynököknek, a XVII. század végi és XVIII. század eleji magyar rendi mozgalmak szoros kapcsolatban álltak mind a Francia Királyság, mind az Oszmán Birodalom meghatározó hatalmi köreivel.

A francia külpolitika bizonyos szempontból még egészen a XVIII. század közepéig változó intenzitással felszínen tartotta egy esetleges magyar diverzió lehetőségét, visszanyúlva ahhoz az évszázados diplomáciai hagyományhoz, amely szerint háború esetén a francia király szubverzív politikát folytathatott Magyarországon és Erdélyben.

A XVIII. században, különösen a Rákóczi-szabadságharc bukása után, a francia diplomácia a magyar elégedetlenek ügyét óvatosabban, az Oszmán Birodalom érdekszférájába hárítva kezelte. Az Oszmán Birodalom területén francia szolgálatban tevékenykedő magyar ügynökök közül a leghíresebbek Jávorka Ádám, Máriássy Ádám, Tóth András és később fia, a francia nevén híressé vált François de Tott voltak.

A francia szolgálatban álló magyar emigránsok diplomáciai teljesítménye méltán érdemli meg az utókor elismerését. Hasonlóan elismerően nyilatkozhatunk arról a szellemi teljesítményről is, amelyet az emigráció egyes tagjai és legfőként II. Rákóczi Ferenc alkotott az emigráció évei során.

Az emigrációból adódó látszólagos inaktivitás egyre inkább a bölcseleti, vallási és irodalmi tevékenység felé orientálta a száműzött fejedelmet. Rendkívül nyitott volt a különféle eszmei irányzatokra, amelyek erőteljes hatása az emigrációban írt műveiben kimutathatók. A janzenizmus meghatározó jelentőségű volt a franciaországi Grosbois-ban és Rodostóban keletkezett francia és latin nyelvű munkáiban (Vallomások, Politikai és erkölcsi végrendelet, Emlékiratok).

A emigráció sodrásának másik fontos szellemi hozadéka Mikes Kelemen életműve volt. Mikes rendkívül érzékenyen fogta fel az emigráció szellemi hatásait, és közvetítőként megtermékenyítőleg hatott a magyar nyelvű irodalomra. Noha leghíresebb írásai, a Törökországi levelek csak 1794-ben jelentek meg, elfogadhatjuk azt a nézetet, amely szerint e viszonylag kései kiadás visszamenőleg átírta a XVIII. század magyar irodalmának történetét.

Még kevésbé ismertek Mikes franciából való fordításai, amelyek egészen a legutóbbi időkig kéziratban maradtak. Rákóczi fejedelem szellemi hatásának tulajdoníthatjuk, hogy számos janzenista jellegű munkát is sikerült titkárának magyarra átültetni. Valószínű, hogy Mikes érintkezésben lehetett a francia követek perai rezindenciáján tartózkodó írókkal, dragománokkal (tolmács-fordítókkal) és művészekkel. Az is elképzelhető, hogy olvasta a francia királyi megrendelésre készült keleti munkák fordításainak kéziratait, és talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy merített is belőlük a Törökországi levelek megírásakor.

Rákóczi életének utolsó szakasza olyan korra esett, amelyben a magyar függetlenségi mozgalmak lehetőségei a minimálisra csökkentek. A magyarországi török hódoltság felszámolásával és az európai francia hegemónia megszűnésével két fontos támaszát is elveszítette a Habsburg-házzal szembeni politikai ellenállás. Tehát egy kedvezőtlenebb helyzetben és időszakban került sor a emigrációra, amely eleve kudarcra ítélte az emigránsok minden próbálkozását. Ebből a tragikusnak is nevezhető helyzetből adódóan ellentmondásos képünk van szabadságharcos fejedelmünkről: egyrészt a történelem haladásával szembeforduló proskribált uralkodó, másrészt pedig a megalkuvást nem ismerő, mindhalálig elkötelezett nemzeti hős.