Ricse, Mobil, Edda, Illés: botrányok a pártállam könnyűzenei életében

„Az én szavam, akkor vonom vissza, amikor akarom” – hangoztatta a legenda szerint előszeretettel Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) híres-hírhedt popmenedzsere, a könnyűzene mindenható ura. A kádári egypártrendszer a populáris zene képviselőinek is sok arcát mutatta: időről időre módosította, mit tilt be és mit enged, általában az új stílusok megjelenése okozott riadalmat a pártapparátusban. 

Erdős Péter párbaja Nagy Feróval

Erdős Péter, akinek saját bevallása szerint olyan botfüle volt, hogy támaszkodni lehetett rá, és a Himnuszt csak onnan ismerte meg, hogy mások felállva énekelték, egy 1988-ban, halála előtt alig két évvel készült, szinte leltárszerű hangvételt megütő interjúban azt mondta, amikor betiltott egy nagylemezt, soha nem hivatkozott arra, hogy Aczél György vagy más felsőbb körökhöz tartozó kommunista hatalmasság utasította erre. Ugyanitt tette hozzá, azért volt példa arra, hogy őt is vezényelték, de ezt ilyenkor sem árulta el az érintetteknek.

Valószínűleg azért, mert így még nagyobb hatalmúnak tudta magát beállítani a rockszakmában, hiszen meg volt győződve arról, hogy mindazt, amit csinál, nála jobban senki nem tudná megtenni. A nagy manipulátor, aki a kommunista börtönöket többször is megjárta, mégsem rendült meg a munkásmozgalomba vetett hitében, a saját ízlése alapján engedett vagy nem engedett egy felvételt megjelenni, s még halála előtt is körömszakadtáig tagadta, hogy ez cenzúra lett volna. Kérkedett azzal, hogy előre látta: az egyszerre feltűnő két tehetség, Cserháti Zsuzsa és Szűcs Judith közül előbbi parkolópályára fog kerülni, utóbbiból pedig sztár lesz. Így is lett, de ne felejtsük el, nem jósolhatott nehezen, hiszen a végeredményre neki volt a legnagyobb hatása.

Az öntörvényű popcézárt egyáltalán nem zavarta, hogy tehetséges művészek karrierjét törte derékba, sőt büszkén emlegette, hogy leszokott a lelkiismeret-furdalásról, mert azt terméketlen emberi érzésnek tartja.
Nagy Feró a szerzőnek adott interjúban egy különös lemezgyári „malőrre” hívta fel a figyelmet: „A »Gyere kislány, gyere!« után nagy sikerünk volt a Német Demokratikus Köztársaságban és itthon is. Erdős Péter odajött hozzánk a fesztivált követően, és gratulált nekünk. Azt mondta, hogy érdekelné a dolog. Gyerekek, hozzátok be az anyagot, aztán majd meglátjuk! És akkor bevittük a hangfelvételeket, de nem történt semmi. Amikor leadtuk a lemezanyagot, még nem tudtunk róla, hogy ősszel lesz egy Neoton Disco, ami nagyon ismerős volt valahonnan.Felmerült bennem, hogy talán sokszor meghallgatták a mi lemezanyagunkat.”

A Beatrice az esélytelenek nyugalmával küzdhetett volna az MHV-vel, de Feróék csak 1989-ben döbbentek rá, hogy 1978–1981 között semmi sanszuk nem volt arra, hogy lemezük jelenjen meg Erdős Péter égisze alatt, aki még a rendszerváltás hajnalán adott interjúban is azt mondta: „Ha rajtam múlna, a mai napig nem engedném, hogy Nagy Ferónak lemeze legyen.” Feró, amikor látta-hallotta ezt az interjút, ledöbbent, mert egészen addig abban a hiszemben élt, hogy igazából nagyon kicsin múlt a sikeres megjelenés, csak valami miatt mindig elakadt.

„Tehát beadtuk a nagylemez anyagát, Erdős meghallgatta, ült rajta vagy két hónapig. Hogy mit kell azon ülni, azt nem tudom, de ült rajta. Utána behívott bennünket, és mondta, hogy a Nagyvárosi farkas nem kell. Meg az Angyalföld sem, adjunk be egy másik anyagot. Ő arra gondolt, hogy mindig ugyanazokkal a dalokkal próbálkozunk. Mondtuk, hogy rendben van, mikor hozzuk be? Amikor elkészül – mondta ártatlan tekintettel. Mondtam, hogy elkészült, van nekünk még tíz nótánk, behozzuk azokat is. Láttam rajta, hogy elkeseredett, mert már azt hitte, hogy fél évre megszabadul tőlünk. Nem szabadult meg, egy hétre rá vittük neki a következő anyagot. Meghallgatta, és azt mondta, hogy ez ugyanolyan agresszív. Nem szereti ő ezt a zenét.”

A Beatrice a szélmalomharcban felőrlődött, 1981. augusztus 22-én Nagy Feró egy kiállításmegnyitón bejelentette a zenekar feloszlását.

Titkosrendőri fenyegetés és kalózfelvétel

Schuster Lóránt, a P. Mobil vezetője nemes egyszerűséggel „Erdős Péter és bandájának” nevezi a korabeli lemezgyári vezetést, amely mindenáron meg akarta akadályozni lemezkiadásukat, mondván, hogy nem lemezképesek, nem tudnak stúdióban felvételt készíteni, ráadásul rossz irányba nevelik a magyar ifjúságot. Schuster Lóránt a Honfoglalás című rockszvitjüknek szinte kalózkörülmények közötti rögzítésére így emlékszik:

„Ilyen ellenszélben azt mondtam, vegyük fel mi magunk a zenénket. Az akkori műszaki-technikai körülményekre jellemző módon a számokat egy négysávos Uher magnóval rögzítettük, amit az Állami Balettintézetből kértünk el a technikusunk közbenjárásával. Zene közben nem volt javítási lehetőségünk, csak azt tudtuk megtenni, hogy a számok középrészében külön hangsávra vettük fel a gitár- vagy az orgonaszólót. Természetesen kiderült, hogy lemezképesek vagyunk. A Kádár-rendszerben csak a Neoton  »világhírnevéről« volt szó, de erről mindig az jut az eszembe, hogy ha Erdős Péter belém lett volna szerelmes, akkor mennyi lemezünk lehetett volna. De hát Erdős a nőket szerette.”

Végül a P. Mobilnak 1981-ben jelenhetett meg az első nagylemeze Mobilizmo címmel. Amikor átlépte a bűvös 100 ezres példányszámot, Erdőst nem hagyta nyugodni a kisördög, és a korabeli szokással ellentétben csak egyetlen aranylemezt nyújtott át a hattagú zenekarnak.

Az Edda 1979-es első kislemezének óriási sikere meggyőzte az illetékeseket arról, hogy jár nekik a nagylemez is. Az Eddának ugyanakkor sok számát kirostálta az MHV, ők pedig mindig megpróbálták az aktuálisan következő lemezre rátenni ezeket – nem sok sikerrel. Pataky Attila, az együttes frontembere úgy nyilatkozott, hogy rejtélyes okoknál fogva még a búcsúlemezükre, a Viszlátra sem kerülhettek fel a korábban betiltott dalaik.

„De nem akartunk mindig ezzel foglalkozni, mert ha az összes sérelmet és aljasságot magunkkal vittük volna, akkor felvághattuk volna az ereinket. A zsíros kenyér, a zöldszilváni és a lányok átsegítették a zenekart az akadályokon. Soha nem értettem, hogy miért nem szeretnek minket igazán, miért nem tudják megszeretni a zenénket, hiszen patinás dalok csalogatták őket. »Megunta nyakán a láncot, a lerágott csontokat, megunta a szolgaságot, érezte vadkutya« – ez miért nem volt jó nekik? Pártbizottsági gyűléseket lehetett volna ezzel megnyitni!”

Pataky elmondta, soha nem foglalkoztak azzal, hogy megfigyeli-e őket az állambiztonság, próbáltak nem törődni a körülményekkel, és kénytelenek voltak elfogadni, hogy a rendőrök ott álltak a koncertjeiken.

„Behívatott egyszer magához az Ifipark igazgatója, és azt mondta, hogy nem játszhatjuk a Vadkutya című számunkat, mert ha műsoron tartjuk, abból bajunk lehet. Nos, bajunk az mindig lehet – gondoltuk –, így nem foglalkoztunk az intéssel. Aztán legközelebb már ott voltak az öltönyösök is, és elmondták, hogy nem játszhatjuk azt a lázító dalt. Mondtam, hogy márpedig játszani fogjuk, mert ezek vagyunk mi. Akkor hozzátették, hogy rendben van, de engem akár baleset is érhet. Ennek ellenére játszottuk tovább. Velünk egyébként nem foglalkozott annyit Erdős, el volt foglalva a Ricsével, a P. Mobillal, Hobóval, miközben mi végigturnéztuk a vidéki Magyarországot. Volt persze Táncdal- és Sanzonbiztottság is, de idővel megtanultuk, hogyan kell őket átverni. Vittünk be két vadállat dalt, amelyek persze nem mentek át, a többi viszont átcsúszott. Azóta már nincs sanzonbizottság, de az Edda még mindig él.”

Kapuőrök vagy cenzorok?

Lendvai Ildikó, aki a nyolcvanas évek elején a KISZ KB Kulturális Osztályát vezette, úgy emlékszik, hogy aki az Aczél György által felajánlott baráti jobbot elfogadta, azt a pártállami keretek között hagyták érvényesülni. Szerinte a könnyűzenészekkel egyebek mellett éppen az volt Aczél problémája, hogy legalább egy, de inkább több generációval fiatalabbak voltak nála, így a személyes kompromisszumkötés – ellentétben a nagy íróinkkal, Déry Tiborral, Illyés Gyulával vagy Németh Lászlóval – elmaradt. Erre ötlötték ki azt, hogy helyzetéből fakadóan a KISZ KB Kulturális Osztálya találja meg a hangot a fiatal művészekkel, így a pop-rock zenészekkel is, amit ők – ahogy fogalmaz – nem egyszerűen parancsra, hanem saját generációs ízlésük és kultúrafelfogásuk alapján igyekeztek teljesíteni.

Lendvai Ildikó a szerzőnek adott interjújában ezzel kapcsolatban kiemelte: „Ha ezt a pártközpontban tudatosan végiggondolták (ami nem biztos), akkor nyilván bíztak abban, hogy a KISZ, ha nem is annyira, mint a párt és az állami hivatalok, de mégiscsak jelent valami ideológiai garanciát, viszont jobban tud konszolidálni, az elfogadott keretek közé beilleszkedtetni, mint az ettől a világtól idegen pártkáderek. Mai eszemmel úgy fogalmaznék, a rendszer logikája azt a feladatot jelölte ki nekünk, hogy nyissuk szélesebbre a kaput előttük, de ne teljesen szélesre, amiből következett az is, hogy nem kooperálhattunk bárkivel közülük. Mi voltunk tehát a kapuőrök, ami lényegében úgy működött, hogy mindamellett, hogy – képletesen szólva – őriztük a szocialista ideológia kapuját, egyúttal ki is tártuk, és minden zenésznek el kellett döntenie, hogy be akar-e jönni rajta vagy sem.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy ha egy-egy zenésszel elkezdtük a fellépésekben való együttműködést, vagyis szerepelt a táborainkban, rendezvényeinken, akkor előbb-utóbb hozhatta magával muzsikus barátait is, akik már bizonyítottak a könnyűzene világában. Így hozhatták magukkal Szörényiék mások mellett a Tolcsvay-triót egyik-másik KISZ-rendezvényre, például a kubai Világifjúsági Találkozóra. A magát közösséginek hirdető rendszernek egyébként az jelentett kihívást, hogy szerveződtek ugyan közösségek a fridzsiderszocializmusban – amely elnevezés a relatív jólét mellett arra is utal, hogy az emberek előszeretettel zárkóztak szűk családi vagy baráti körbe –, csak éppen nem ott, ahol a hatalom várta volna: a beat-pop-rock zene környezetében. Ez az alternatív szemléletű közösségi kultúra önmagában is kihívást jelentett a Kádár-rendszer kultúrpolitikájának, sőt a párt irigykedett is rájuk, hogy alkalomadtán sokkal jobban és több embert mozgatnak meg három gitárakkorddal, mint a pártrendezvények a legmívesebb beszédekkel.”

Az egykori KISZ-vezető elismerte: konkrétan és direkten rendszerellenes szövegű dalok nem hangozhattak el ifjúsági rendezvényeken, de máshol sem, ugyanakkor hozzátette, a könnyűzene cenzúráját nem a KISZ végezte, mert megvoltak az erre szakosodott intézmények. Ezek között említhetők meg a Táncdal- és Sanzonbizottság, valamint az egyes műsorszervező állami monopolcégek, mint az Országos Rendező Iroda vagy a Nemzetközi Koncertigazgatóság (más néven Interkoncert), de a Magyar Rádió és Televízió és természetesen az MHV is szelektálta a nála megjelenő dalokat. Így amikor egy-egy zenekart felkértek különböző KISZ-rendezvényeken való szereplésre, könnyű dolguk volt, mert ők már korábban átestek a pártállami kontroll különböző formáin.

Az ORI és az Interkoncert pedig természetesen nem tette azt meg, hogy akadályt gördített volna a KISZ-koncertek elé. A cenzúra módszerei tehát bonyolultabbak voltak az egyszerű „betiltás-engedélyezés” képletnél, ugyanis különböző eszközökkel – a fellépési lehetőségek megadásával vagy megvonásával, a külföldre utaztatással vagy annak megakadályozásával, a rádiós lejátszások számának befolyásolásával, illetve a hagyományos táncdal előtérbe helyezésével a „keményebb” műfajokhoz képest – élt a rendszer.

Az Illés lassú, de biztos kivéreztetése

Bródy János, az 1960-as, 1970-es években hat nagylemezt készítő Illés együttes gitárosa és szövegírója, valamint a frontember-zeneszerző Szörényi Levente emlékezetes interjút adott a magyar emigráns Pallai Péternek, aki Bobby Gordon néven volt a BBC rádió riportere. Ezért a nyilatkozatukért itthon a Művelődésügyi Minisztériumban már fenték rájuk a fogukat. A hírük megelőzte őket – nyilván dolgozott az állambiztonsági gépezet is –, amikor pedig hazaérkeztek, egyből szőnyeg szélére állította őket a tárca Zene- és Táncművészeti Főosztályának vezetője, Barna Andrásné, aki nem mellékesen Biszku Béláné bizalmasa volt, így utóbbit megtették helyettesének.

Pedig Bródy csak olyanokat mondott, hogy „Nehéz élni hosszú hajjal, ez egy nagy probléma nálunk, de hát ez egy hülyeség. Nem is tudom, hogy ez miért probléma egyáltalán, illetve miért fújják föl. Egyszerűen csak nevetni tudok azokon az embereken, akik ezt problémának találják, mert egyszerűen az ő primitívségüket bizonyítja, semmi mást, csak azt, hogy ez jelenti a legnagyobb problémát számukra, s ez azt jelenti, hogy nem is ismerik azt a világot, amelyben élnek.” Az interjú következtében az Illés együttest egy évre kitiltották a fővárosból, így lettek Tardos Péter zenei szakíró elmés mondása alapján „a vidék legjobb zenekara”.

Amikor 1970-ben a Magyar Ifjúság című magazin meghirdette a szavazást, hogy kik legyenek az év muzsikusai, a felhívásban azt is közzétették, hogy az Illés tagjaira nem lehet szavazni. A zenekarnak rosszul esett, hogy Bródy BBC-s nyilatkozata után kikerültek a fővárosi forgalomból. Megtapasztalták, milyen az, amikor nincs se tévéfelvétel, se rádiószereplés, sőt Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című filmjéből is ki kellett maradniuk, szerepüket a Baksa-Soós János által vezetett Kex vette át. Illés Lajos nem egyszer figyelmeztette Bródyt rosszkedvűen, hogy mindig neki kell tartania a hátát a meggondolatlan kijelentései miatt.

Aztán egyszer csak 1971 márciusában Aczél behívatta magához Illés Lajost, aki pedig puccba vágta magát, öltönyt, nyakkendőt öltött, és megkapta az engedélyt a kultúra mindenható urától, hogy újra bebocsáttatást nyerjenek a fővárosba. Ezt meg is pecsételték gyorsan az Egyetemi Színpadon adott koncerttel. Itt sem maradt el azonban a fricska a hatalom felé: az emberi jogokról írt új számukat mutatták be.

Az a balhé viszont, amely 1973-ban a diósgyőri popfesztiválon történt, közvetve a zenekar feloszlásához vezetett. Bródy ekkor ugyanis megköszönte a rendőröknek, hogy már előző éjszaka szállást biztosítottak a rajongók egy részének. Mint utóbb kiderült, ezt nem is ironikus mondatnak szánta, ám a belügyi szervek már nem is tudták szó szerint értelmezni a dalszövegíró mondatait, annyira megszokták tőle a kifordított beszédet. Innentől adjuk át a szót Bródynak.

„A fesztivál után államellenes izgatás gyanújával indult ellenem eljárás, és ki is vettek a zenekarból. Nem voltam éppen laza lelkiállapotban, amikor tudomásul kellett vennem, hogy ebben a helyzetben már nem számíthatok az együttes szolidaritására. Az Illés nélkülem folytatta az országos turnét, ami nem esett jól. Nem vártam, hogy azt mondják, akkor ők sem lépnek fel, mert az ORI igazgatója megmondta nekik, hogy eszükbe ne jusson mellettem tüntetni, azzal ugyanis csak súlyosbítanák a helyzetet. Rá kellett jönnöm, hogy az én zenekarom mégsem bírja ki ezt a fajta lázadást. Nem mindenkinek jó, ha én egy zenészekből álló társaságot a politikai erőtérben próbálok meghatározni. Aztán jött a lakhelyelhagyási tilalom, a rendőri felügyelet. Mire visszatértem a zenekari körletbe, az amúgy is létező belső feszültségek már kezelhetetlenek voltak. 1973 elején – még a végjáték előtt – kitaláltam, hogy legyünk KITT Egylet, próbáljunk meg egy nagyobb egységet alkotni, afféle zenei munkaközösséget. A KITT Egyletnek én voltam a kiötlője és a szervezője. A távollétemben ez szétesett, de közben a háttérben alakult az a szövetség, amely végül a Fonográfhoz vezetett.”