Rejtélyes halálesetek a tudomány és a művészet világából

Sajnos úgy tűnik, hogy a szeánszok iránt egykor élénken érdeklődő Harry Houdini egyelőre nem tudja kinyitni a túlvilág kapuját őrző lakatot. Pedig ha egyszer sikerülne neki, akkor a szabadulóművész végre elmesélhetné, hogy pontosan miért is távozott az élők sorából. A zseniális vagy különlegesen szórakoztató teljesítményt létrehozó neves emberek (és esetenként hozzátartozóik) halála ugyanis folyamatosan lázban tartja a közvéleményt, és különösen így van ez akkor, amikor – ahogy Houdini esetében is – a halál bizarr, hátborzongatóan sorsszerűnek tűnő vagy némileg homályos körülmények között következett be.

Őrjítő kloroform

A Houdininél sokkal racionálisabb szakmát választó amerikai fogorvosról, Horace Wellsről például elmondható, hogy halálának körülményei jól ismertek – ez azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy nem bizarrok. Wells empatikus gyógyító volt, aki időnként hetekre munkaképtelenné vált, mert annyira megrázta az a kínlódás, amelyet betegeinek okozott egy-egy drasztikusabb beavatkozással. Arra azonban, hogy a dinitrogén-oxid – amelyet eufóriát okozó hatása miatt nevetőgáznak is hívnak – érzéstelenítésre is használható, a fogorvos véletlenül jött rá 1844-ben.

Felfedezésének hivatalos demonstrációja azonban félresikerült: mechanikai problémák miatt a páciens a szükségesnél kisebb adagot kapott a szerből, így a tudományos világot nem sikerült meggyőznie arról, hogy a dinitrogén-oxid megkönnyítheti mind az orvos, mind pedig a beteg helyzetét a kezelések idején. A fogorvost csalóként könyvelték el, a kitaszítottság annyira megrázta, hogy feladta orvosi karrierjét, és egy ideig utazó ügynökként kereste a kenyerét.

A tudomány és a gyógyítás iránti elkötelezettsége azonban mégsem hagyta nyugodni, és kísérletezni kezdett a kloroformmal, amelynek azonban hamar a rabjává vált. A gáz néhány hét alatt teljesen elhomályosította Horace Wells elméjét: egy nap önkívületi állapotban kirohant az utcára, és savat öntött a járókelőkre. Wells a börtönben tért magához, és tettének szörnyű és embertelen mivoltával szembesülve felvágott egy artériát a lábán – az öngyilkos művelet közben jelentkező fájdalom enyhítésére pedig nem mást használt, mint kloroformot.

Ma is sugárzó noteszek

Marie Curie halálának okáról valamivel kevesebbet tudunk, mint arról, hogy mit történt Horace Wellsszel, ugyanakkor több mint valószínű, hogy az ő esetében is a tudomány iránti szenvedély bizonyult végzetesnek. A lengyel Maria Skłodowskát, aki a párizsi természettudományi kar új hallgatójaként 1891-ben érkezett francia földre, a mágnesesség iránti érdeklődése hozta össze Pierre Curie-vel. Madame Curie – ahogy férjhez menése után hívták – 1896-ban kezdett foglalkozni az urániummal. Kutatásához hamarosan Pierre is csatlakozott, és innen kezdve szinte egyenes út vezetett a polónium és a rádium felfedezéséig, a radioaktivitás mint kifejezés megalkotásáig – és a Nobel-díjig.

Annak ellenére, hogy mindketten folyamatosan súlyos kimerültséggel küzdöttek, valamint a radioaktív anyagok időnként égési sérüléseket is hagytak a kezükön, egyikük sem sejtette, hogy a sugárzás komolyan veszélyeztetné őket. Különös és borzongató fordulat, hogy a tudós pár vesztét a felfedezésük okozta. Pierre 1906-ban, váratlanul halt meg, amikor egy esős napon egy lovas kocsi elé lépett. Utólagos spekulációként az is felmerült, hogy az egyébként is szórakozott tudós az állandó ionizáló sugárzástól gyengült le olyannyira, hogy már nem volt képes megfelelő koncentrálásra, mozgása koordinálására, és így közvetve szakmai elhivatottságának lett az áldozata.

Felesége jóval később, 1934-ben hunyt el leukémiában, amelyet sokáig a rádiumnak tulajdonítottak, a legújabb elméletek alapján viszont Marie Curie-t az betegíthette meg, hogy az első világháború idején túl sokat dolgozott röntgensugarakkal. Egy dolog mindenképpen bizonyos: Curie laboratóriumi jegyzetei, bútorai és szakácskönyvei még ma is erős radioaktív sugarakat bocsátanak ki.

A rejtélyes kór

Constance Llyod, Oscar Wilde felesége mindössze 40 éves volt, amikor meghalt, és valószínűleg ugyancsak egy jelentősebb tudományos baki áldozata lett. Constance 1884-ben házasodott össze az író, költő, drámaszerző és későbbi botrányhős Wilde-dal, életük azonban hatalmas fordulatot vett, amikor az írót homoszexualitás vádjával két évre bebörtönözték. A per és a vele járó hisztéria miatt az asszony elmenekült Londonból, és a Wilde nevet is elhagyva Genovában telepedett le két fiával.

Itáliában Constance-on különös betegség lett úrrá: rejtélyes fejfájások és egyéb fájdalmak gyötörték, kimerültségtől szenvedett, és fokozatosan elvesztette járásképességét. Azt, hogy valójában mi vetett véget Constance életének, sokáig nem lehetett tudni: akadtak olyan feltételezések, amelyek szerint az asszony leesett a lépcsőn, és az ebből következő gerincbántalmakba halt bele, más források pedig nőgyógyászati problémákat említettek.

Néhány évvel ezelőtt viszont a Wilde házaspár unokája, Merlin Holland átadott néhány családi levelet egy orvosnak, aki az írásokban foglaltak alapján a központi idegrendszert megtámadó gyulladásos autoimmun betegség, a sclerosis multiplex diagnózisát állította fel. Bár egy majd’ 120 évvel a haláleset után megfogalmazott kórmeghatározás nem tekinthető biztosnak, az viszont valószínű, hogy Constance-ot alaposan félrekezelték.

Először egy német ideggyógyász írt fel neki elektromos kúrát és fürdőket, majd pedig egy olasz orvos, aki a XIX. századi hiedelmeknek megfelelően meg volt győződve arról, hogy a nők minden fizikai és mentális problémáját kiválóan lehet kezelni nőgyógyászati beavatkozásokkal, fibrómákat távolított el az asszony méhéből. Állítólag ebbe a még ma is rendkívül veszélyes és a fő probléma szempontjából teljesen felesleges operációba halt bele Constance 1898. április 7-én – annak ellenére, hogy a sclerosis multiplex már ismert betegség volt ebben az időben.

Inzultus az öltözőben

Constance Wilde betegségének rejtélye tehát megoldódni látszik, ezzel ellentétben Harry Houdini halálának történetén éppen annyira hüledezik az utókori érdeklődő, mint amennyire a szabadulóművész egy-két igazán bonyolult trükkje ejtette zavarba a kortársakat. Houdini egész életében hatalmas szenvedéllyel vetette bele magát mutatványai kidolgozásába (ritkaságszámba ment, ha négy óránál többet aludt), és mind a kísérletezés, mind pedig a kivitelezés alkalmával gyakran sodorta magát életveszélyes – vagy legalábbis annak tűnő – szituációkba.

Ennek ellenére Houdinivel nem valamelyik hajmeresztő ötlete vagy a kimerültség végzett, bár a tény, hogy rosszulléte ellenére nem volt hajlandó időben kórházba menni, valószínűleg nem segített a helyzetén. A kanapéján fekvő és emiatt gyors védekezésre képtelen szabadulóművészt állítólag öltözőjében ütötte hasba a McGill egyetem egyik diákja – hogy ez pontosan miért és hogyan történt, nem lehet tudni. Houdini mindenesetre nagyon hirtelen került rossz állapotba a halála előtt néhány héttel.

Komoly hasi fájdalmai voltak, vészesen legyengült, és a láza egyre magasabb lett. Amikor végre orvoshoz került, azonnal meg akarták műteni, ám ő ezt nem engedte. Utolsó szereplése után hét nappal, 1926. október 31-én halt meg, ma sem tisztázott okokból. Elterjedt, hogy a szabadulóművész a hasfalát ért trauma miatt vakbélgyulladást kapott – ez azonban orvosi szempontból nem könnyen igazolható. Sokkal inkább elképzelhető, hogy vagy nem is volt szó ütésről, vagy pedig ha meg is történt az incidens, annak semmi köze sem volt az amúgy is fennálló vakbélgyulladáshoz.

Szóba jött egy olyan verzió is, amely szerint Houdininek valójában a belei sérültek meg az öltözőbeli inzultuskor, és ez vezetett a tragédiához. Valószínűleg Houdini az egyetlen, aki a kérdésben eligazíthatna, ám a szabadulóművész hiába egyezett meg feleségével abban, hogy halála után, ha tud, visszatér az élők közé, ez a rendkívül látványosnak ígérkező esemény a mai napig nem történt meg. Houdini szellemének megidézésével egyébként többen is „próbálkoztak”, ezek egyikét a Moonlight Shadow (Árnyék a holdfényben) című Mike Oldfield-dal is megörökítette.

Az eddig említetteknél is nehezebben emészthető meg Rudolf Diesel halála, aki egy Antwerpenből Angliába induló hajón, Agatha Christie legmerészebb történetszövését is megszégyenítő rejtélyességgel vesztette életét 1913 szeptemberében. Diesel hosszadalmas – és nem egyszer életveszélyes – kísérletezés után a XIX. század utolsó évtizedében jutott el a belső égésű motor megalkotásáig, az őspéldányt 1897-ben mutatta be.

A találmányban rejlő lehetőségek a bajor származású gépészmérnököt a pénz és az üzlet világába sodorták, és életének utolsó másfél évtizedét azzal töltötte, hogy a róla elnevezett dízelmotor meghonosításával minél inkább meggazdagodjon. Elképzelhető, hogy végül vele is a saját teremtménye végzett, halálát ugyanis sokan vélték üzleti okokból elkövetett gyilkosságnak. Dieselnek élete végén komoly anyagi gondjai keletkeztek, mert szeretett nagy lábon élni, a dízelmotorok gyártásakor viszont komoly minőségi gondok léptek fel. Így aztán, amikor a mérnök-feltaláló egyszerűen eltűnt a Dresden nevű kompról, majd holttestét néhány nap múlva megtalálták a tengerben, logikus következtetésnek tűnhetett volna az öngyilkosság.

Ám éppen halála idején kezdtek Diesel üzleti ügyei újra jóra fordulni, ezért az önkezűséget már a halálakor megjelent újságcikkek többsége is elvetette. Sokan azt feltételezték, hogy értékes szabadalmai miatt végeztek vele a konkurens üzleti körök, és még olyan híresztelések is lábra kaptak, hogy a mérnököt – az első világháború gazdasági és katonai előkészületei során – valamelyik kőolajcég vagy a német titkosszolgálat tette el láb alól. Ma már végképp kideríthetetlen mi is történt valójában, hiszen Diesel tetemét – a kor szokásának megfelelően – az azonosítása után visszadobták a tengerbe.