Pergőtűz: burleszkbe illő szocialista félelemhullám Sára Sándor filmje körül
„Egész éjjel verdesték az árokban. Leszakították róla a ruhát, de nem tudtak semmit kezdeni vele – igen erős nő volt –, és nem hagyta magát. A háború a nőkből is vagy a nagy bátorságot hozza ki, vagy a nagy gyávaságot… hirtelen szerelem lett, én nem birkóztam vele, mint a többi magyar katona… szépen bántam vele… s így, azt hiszem, megszeretett… Pedig nekem kellett volna agyonlőnöm, mert később megtudtam, hogy partizánnő… Sokat jelentett az én életemben, akkor is úgy mondtam, hogy ez a háború csak azért volt, hogy mi ketten találkozzunk.” 1983 januárjában, nem tévedés, több millió tévénéző látta, hallotta a II. magyar hadsereg tizedesének, a később költőként is jegyzett Gellért Sándornak meglepően nosztalgikus – ám közvetve a magyar sereg erőszakoskodását is beismerő – vallomását.
„A Don mellett megszállók voltunk, nem turisták!”
Másnap vagy harmadnap csengett a K-telefon a Magyar Televízió elnökének, Nagy Richárdnak az asztalán. „Kádár János kérdőre vont, hogyan engedhettem el ezt a műsort, és megrökönyödött, amikor megtudta, nem is láttam” – emlékezett vissza már bőven a rendszerváltás után a volt tévéelnök, akit az állítása szerint éppen a Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál című dokumentumfilm-sorozat miatt menesztettek. Az persze aligha hihető, hogy az általa irányított tévé grandiózus vállalkozásáról, Sára Sándor filmopusáról a sugárzás előtt semmit ne tudott volna, de a legcélravezetőbbnek az tűnhetett a szemében, ha tájékozatlannak mutatja magát.
Az ügy kiemelt fontosságát ugyanis a maga idején mindennél pontosabban jelezte az, hogy a kommunista pártvezér – akiről köztudomású volt, hogy sosem néz tévét – a szokásával ellentétben maga vette fel a telefont. Merthogy előtte őt is hívták. Hogy pontosan ki vagy kik, a Bajza utcai szovjet nagykövetségről, vagy már netán Moszkvából, a magyar ügyekben igen járatos új pártfőtitkár, Jurij Andropov környezetéből valaki, máig nem tudni pontosan. A szóbeszéd szerint az igazi, a legfőbb skandalum (vagy legalábbis elhallgatandó állítás) az volt, hogy a náci megszállók szövetséges hadseregének egyik katonája és egy partizánnő között románc szövődött. Merthogy egy hazáját védő hős szovjet tiszt felesége önszántából biztos, hogy nem hűtlenkedett.
A kádári kérdőre vonásra a moszkvai politikai és a budapesti katonai akadémián pallérozódott pártfunkcionárius tévéelnök a szokásos módon reagált: azonnal meg- vagy újranézte a 24 részből álló sorozatot, az alkotókat megdorgálta, hogy tudhatnák, „a Don mellett megszállók voltunk, nem turisták!”, majd jelentette Kádárnak, hogy azonnal „beszüntetjük a sorozatot”. Az előzmények ismeretében inkább a párt első titkárának a válasza volt meglepő: „Dehogy szüntetik be!” – mondta Kádár, aki a kínos afférra megoldást is javasolt: „ha ilyesmit talál benne, azt vegyék ki.”
„Esküszöm, két-három mondatnál többet egyik részből sem húztam ki” – cáfolta 1995-ben a film rendezőjének korábbi nyilatkozatait Nagy Richárd. Akit azonban, úgy tűnik, alaposan megcsalt a memóriája. 1983. február 9-én a soron következő Hídfőcsaták című részből – a fennmaradt feljegyzés utasítása szerint – hosszú perceket vágatott ki, merthogy négy évtizeddel az események után is hadititoknak minősítette például azt, hogy egy harcoló szovjet egység megadja magát, vagy hogy egy szorult helyzetbe került szovjet katona az életét mentendő a fegyverét átengedte az ellenségnek, majd eliszkolt.
Mindebből a nagyközönség jó ideig semmit nem érzékelt, hiszen a beharangozott időben – szerdánként késő este – a Krónika-saga újabb, érdekfeszítő fejezeteivel ismerkedhetett meg. Gyanút legfeljebb az kelthetett, hogy az újságokból hirtelenjében eltűntek a dokumentumfilm-sorozattal foglalkozó írások, nem magasztalták, s nem is marasztalták el a „helyenkénti antimarxista szemlélete” miatt, mint korábban. Egyszerűen agyonhallgatták. Kivéve a televíziót, ahol viszont minden 1 órás adás után 20-25 perces kerekasztal-beszélgetés keretében magyarázták el a nézőknek, hogy mit láttak, s hogy amit láttak, azt hogy is kell helyesen értékelniük.
A 17. rész után viszont már nem következett sem a 18., sem a 20. De nemcsak a folytatás maradt el, hanem az indoklás is. Így a kronologikusan szerkesztett csonka sorozatban a második magyar hadseregnek még a roncsai sem érkeztek vissza. A jó emlékezetű, ám naiv nézők egy ideig tán abban reménykedtek, hogy kíváncsiságukat majd a „hamarosan megjelenő” Pergőtűz című kötetből kielégíthetik, hiszen a tévében az egyes adások után még a könyv borítóját is felmutatták. A kiadvány – talán mondanunk sem kell – nem jelent meg.
A film- és cenzúratörténeti szempontból is párját ritkító história előzményéhez szorosan hozzátartozik, hogy Sára Sándornak az interneten ma már bármikor megtekinthető monumentális filmkrónikája a maga idejében, az 1980-as évek elején a reveláció erejével hatott. Addig a Don-kanyart, a 2. magyar hadsereg sorsát – a rendező szavaival –„mély hallgatás”, pontosabban elhallgatás vette körül. Ez a megállapítás még akkor is helytálló, ha tudjuk, hogy 1961-ben archív felvételekből Bokor Péter Halálkanyar címmel készített – némiképp tendenciózus – dokumentumfilmet, s hogy évtizeddel később Nemeskürty István a Requiem egy hadseregért című osztályharcos kötetében „a fasiszta hódító hadsereg katonáit” átfazonírozta.
Így aztán „a szegényekből, a baloldaliakból és a nemzetiségekből” kiválogatott és „tudatosan halálba küldött” csapattest emlékeztetett az „újkori Mohácsra”. Ezen a manapság hadtörténészek által erősen vitatott értelmezésen Sára sem mozdított nagyot. Ám azzal, hogy 64 interjúalanyával – az ismertebbek közül az akkoriban jobboldaliként emlegetett Kéri Kálmán és Kádár Gyula vezérkari ezredesektől Boldizsár Iván karpaszományos őrmesteren át a munkaszolgálatos Zelk Zoltánig – külön-külön is végigmeséltette szovjetunióbeli élményeit, majd az emlékeiket egymásra vágva újra és újra feleseltette egymással, és valóban testközelbe hozta a történetet. S többé „hiába próbálták korlátozni a nyilvánosságát”, elhallgathatatlanná vált – tette hozzá Sárközi Réka filmtörténész A krónika humánuma című visszatekintő esszéjében. A korlátozás, mint látni fogjuk, gigászi feladat volt, mondhatni átfogó hadműveleti tervet követelt.
Oda kell figyelni a „zűrös ügyre”
A tévé elnökének első vonalba vezénylésével a kényes – vagy annak tekinthető –monológok kimetszésével a „kármentésnek” csupán az első fázisán jutott túl a kádári propagandagépezet. Az elvben nem létező cenzúra következő célpontja a tévében folyvást „mutogatott” Pergőtűz című kötet volt. Február végére, március elejére kiderült, hogy a szóban forgó félezer oldalas mű – gyakorlatilag a dokumentumfilm-sorozat szöveghű forgatókönyve – 80 ezer példánya már beérkezett a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó raktárába, ahonnan éppen megkezdték (volna) a könyvesboltokba a szállítást.
A pártközpont, úgymond tiszteletben tartva a hivatalos utat, a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságától „kérte”, hogy figyeljen oda a „zűrös ügyre”. Az elvtársi kérés már telefon-utasításként érkezett a kiadó igazgatójához, mondván „egyelőre” állítsa le a terjesztést, viszont azonnal küldjön öt példányt a pártközpontba, hogy az illetékesek „képbe kerüljenek”. A konzultáló kíváncsiskodók száma napról napra nőtt, a kiadó igazgatója, Dalos Vilmos márciusig összesen 64 példányt küldött be a Jászai Mari téri MSZMP-székházba, a minisztériumba pedig – felszólításra – igazoló jelentést a könyv születéséről és a „felmerült problémákról”. A Pergőtűz legendás kiadói szerkesztőjének, D. Major Klárának szavait tolmácsolva azonban visszadobta a labdát: „nem tudom, hogy a könyv ellen mi a kifogás… konkrétabb érvelést a könyv mellett csak a konkrét kifogások ismeretében tudnék adni”.
Megrázó „védiratot”, alcíme szerint „szubjektív recenziót egy sokszerzős könyvről” azonban D. Major már korábban írt, mégpedig a Könyvvilág című lap főszerkesztőjének, Zentai Péter Lászlónak a felkérésére. „Ha anyám élne, odaadnám neki ezt a könyvet, és azt mondanám: olvasd el. Úgy tűnt el a te fiad is, ahogyan itt elmondják. És nyugodj meg végre, hiszen negyven év telt el azóta… s ez a most megjelent könyv a kép, a hang és a betű együttes erejével segít ébren tartani az emlékezetet, s ugyanakkor segít elfelejteni azt, amit tudni kell elfelejteni”. A családi traumát is felfedő szép írás azonban, bár nyomdafestéket kapott, mégsem jutott el az olvasóhoz.
A cenzorok keze ugyanis a Szikra Lapnyomdához is elért, s „további döntésig” a népszerű havilap „expediálását”, vagyis terjesztését megtiltották. A Könyvvilág főszerkesztője 1983. március 18-án feljegyzésben tájékoztatta a lapgazda Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatóját, hogy a jelzett napon telefonon beszélt a pártközpont kulturális osztályának munkatársával, Agárdi Péterrel, aki közölte, „a könyv publikálhatósága ügyében hetekig nem várható döntés. Kérte, hogy az ügyet kezeljük bizalmasan, a publikáció a Magyar Népköztársaság nemzetközi érdekeit sérti. Ennek értelmében javasolta, hogy a kinyomtatott verziót zúzassuk be, és az 1. illetve a 3. oldalt megváltoztatva nyomtassunk új lapszámot.”
A javaslatként elhangzó parancsot tett követte, a könyvnépszerűsítő újság 70 példánya a zúzdában landolt, a címoldalra a felkavaró Búcsúzás című fénykép helyébe egy református szószékkorona fotója került, D. Major Klára cikkét pedig egy, a „saját kiadás” mibenlétét taglaló tájékoztató váltotta fel. A lapzárta miatti rapid intézkedés azonban a Pergőtűz sorsát is előrevetítette. Igaz, az alkudozás és a fontolgatás még jó időt vett igénybe. A Kiadói Főigazgatóság a menteni a menthetőt elv jegyében mondatról mondatra összehasonlíttatta a tévében elhangzott – mint fentebb kiderült alaposan megfésült – szövegeket a könyv soraival.
Az erről készített jegyzőkönyvből kiderül, hogy a változtatások, a kisebb-nagyobb húzások mintegy félszáz oldalt érintettek, de azok „nem hiszem, hogy megérlelt és megvitatott érvek alapján lettek kijelölve… »a szovjet katona nem esik fogságba« elvnek nemcsak az élet mondott ellent, hanem az utóbbi évtizedek szovjet irodalmi és filmművészeti alkotásai is, ahogy a frontbeli barátkozásnak vagy a kollaborációnak is” – folytatott a Pergőtűzért kétségbeesett utóvédharcot a recenziójától már megfosztott szerkesztőnő.
Mindhiába. A Kiadói Főigazgatóság (a zúzáskényszert elfogadva) „áthidaló” megoldásként azt javasolta augusztus elején, hogy a „fontos tanulságokkal szolgáló” könyvet, már csak a „széles körű igény miatt” is, új előszóval, a „történelmietlen” részek elhagyásával újra kell nyomtatni. A nem sokkal későbbi, „szigorúan titkos” jelzetű állásfoglalás – „a Miniszter elvtárs”, vagyis Köpeczi Béla utasításait „figyelembe véve” – már úgy fogalmazott, hogy „az újranyomást nem kérjük”. Ezt azzal indokolták, hogy „az eltelt viszonylag hosszú idő [szűk négy hónap – a szerk.] alatt a könyv már nincs az érdeklődés középpontjában, a film javított változata ugyan elkészült, de még nincs döntés a bemutatásáról, s ha forgalmazásra kerül is, az csak »csöndben« fog történni.”
Ez is érdekelhet
Az ideológiai fazonigazításon átesett Krónika a rendszerváltozásig nem került a tévé képernyőjére, ahogy a mozifilmmé sűrített Pergőtűz is jószerével láthatatlanná vált, csupán zárt körben vetítették hébe-hóba. 1984. január 2-án sajátos újévi ajándékként, az év első aktájaként iktatta a Közgazdasági Kiadó azt a minisztériumi utasítást, hogy a könyv 80 ezer példányát – száz darab kivételével – a legrövidebb időn belül meg kell semmisíteni, merthogy – szólt a rövid indoklás – a mű „kiadására hiba volt vállalkozni”.
A papírmalom őrlőköveitől a fáma szerint a jelzettnek majd a duplája menekült meg, mivel több csomagnak lába kélt. Az eredendően is drága, 69 forintos kiadvány a feketepiacon 1000 forintnál is többért cserélt gazdát.
