Nem tudta feledni elhunyt szerelmét, megépítette a világ egyik csodáját

A mogul dinasztiát a mongol csagataj dinasztiából származó Bábar alapította, aki két világhódítótól - apai ágon Timurtól, anyai ágon Dzsingisz kántól - származtatta magát. A herceg, miután elvesztette a gazdag Fergana, majd Szamarkand trónját is, 1519-ben tört be Indiába. Öt évvel később, 1524-ben alig tízezer fős, mongol és török lovasokból álló seregével legyőzte a delhi szultán hatalmas számbeli fölényben lévő seregét, és saját dinasztiát alapított. A muszlim vallást követő mogulok - helyesen maghalok, azaz mongolok - eleinte megtalálták az együttélés módját túlnyomórészt hindu alattvalóikkal, a hatalmas birodalom a türelmes és kiváló szervezőképességű Akbár, majd fia, Dzsehángir alatt élte fénykorát.

Dzsehangir után öt fiú maradt, a véres hatalmi harcból 1628-ban végül a másodszülött Khurram került ki győztesen, aki felvette a Sah Dzsehán (perzsául a világ ura) címet. A harmincöt éves új uralkodónak több lázadással kellett szembenéznie, de ezeket gyorsan leverte, majd déli terjeszkedésbe fogott. Az újonnan szerzett területek azonban csak ellensúlyozták az északon elszenvedett veszteségeket: az ő uralma alatt lett egyértelmű, hogy nem váltható valóra a dinasztiaalapító Babár nagy álma, Timur birodalmának visszaszerzése a perzsáktól. A hadjáratok még az ő kimeríthetetlennek látszó kincstárát is megterhelték, hiszen uralkodása alatt a nemesek és a katonák száma megnégyszereződött, a hiányzó pénzt a parasztokból sajtolták ki. Ugyanakkor Sah Dzsehán bátorította a kereskedelmet és az ipart, felvirágoztak a városok, utak és csatornák épültek a távoli városokig és kikötőkig.

A nagymogul ugyan tehetséges volt, de az örökül kapott kápráztató gazdagság és hatalom elpuhulttá, kényelmessé tette. A hadvezetést vezéreire, a kormányzást kegyenceire bízta, ő maga pedig idejének nagy részét a művészeteknek szentelte. Kitűnő nevelésben részesült, a perzsa kultúra igézetében felnőtt, nagy műveltségű, jó ízlésű uralkodó volt. Kedvelte a festészetet, rajongott a drágakövekért: maga is faragott gyémántokat, és ő készíttette a híres gyémántokkal ékesített Pávatrónt. (A két méter magas, egy méter széles trónust, amelynek aranylapjain 26 733 gyémánt, rubint és smaragd villog, 1739-ben a perzsa Nadir sah rabolta el, azóta Teheránban látható.)

Igazi szenvedélye azonban az építészet volt, uralkodása alatt alakult ki teljes pompájában az indiai és perzsa elemeket elegyítő mogul stílus. Épületeinek többsége hatalmának és gazdagságának fitogtatását szolgálta előbb Agrában, majd székhelyén és kedvenc városában, Delhiben. Agrában a Gyöngy mecset hirdeti nevét, Delhiben fehér márványból építtette újjá az Akbár által emelt Vörös Erőd épületeit, és Sahdzsehánábád néven egy új várost emeltetett palotákkal és mecsetekkel, szintén márványból. Nem véletlen, hogy a korszakot gyakran emlegetik "a márvány uralmaként".

Bár számos felesége és kegyencnője volt, kivételes ragaszkodással szerette kedvenc asszonyát, a perzsa Mumtáz-i Mahalt (a palota ékességét). Az asszony szépségéről legendákat meséltek, kifinomult ízlése hatással volt a fejedelemre. Amikor 1631-ben viszonylag fiatalon, tizennegyedik gyermekének világra hozatala közben meghalt, Sah Dzsehán búskomorságba esett, elhanyagolta uralkodói feladatait, és megesküdött, hogy olyan síremléket állít feledhetetlen szerelmének, amilyet még nem látott a világ. Állta a szavát, bár a káprázatos épületegyüttes felépítése huszonkét évig tartott, és kiürítette a kincstárat. Az Agra közelében, a Jamuna folyó partján fekvő Tadzs Mahal (Sír Palota) tervezésére mai szóval élve pályázatot írt ki, és a kicsinyített modellekből választott. A Tadzs Mahalt nem véletlenül tartják tökéletesnek, a világ csodájának, bármilyen változtatás csak rontana kivételesen lenyűgöző, egységes hatásán.

Az építkezés ideje alatt a bánatát feledni nem tudó Sah Dzsehán az érzéki örömök hajszolásába vetette magát, még pazar tükörfalú csarnokot is emeltetett a gyönyörök megsokszorozása érdekében. A birodalom ügyeivel nem sokat törődött, így az hanyatlásnak indult. Az uralkodó 1657-ben megbetegedett, orvosai nem sok reményt fűztek gyógyulásához. A hír hallatán négy, Mumtaz-i Mahaltól született fia véres utódlási harcba kezdett, amelyből 1658-ra a déli területek helytartója, Aurangzib került ki győztesen.

Az elvakult muszlim Aurangzib kivégeztette a hindukra támaszkodó testvéreit, apját pedig bebörtönözte az agrai erődben. Az öregedő, beteges Sah Dzsehán minden elképzelhető kényelmet megkapott, magával vihette asszonyait és táncosnőit, de csak az egyetlen szeretett nőre tudott gondolni. A legenda szerint nyolc év fogság után, 1666. január 22-én a vár Tadzs Mahalra néző erkélyén halt meg, utolsó pillantása a síremléken tört meg, oda is temették el, kedvenc felesége mellé.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

21. A világvallások és összehasonlításuk
V. Politikai intézmények, eszmék, ideológiák

• Miért nem ettek a japánok 1200 éven át húst?
• Miként gondolkodtak isteneikről a vikingek?
• Nem a vallási ellentétek okozták VIII. Henrik szakítását Rómával
• Hol van Keresztelő Szent János feje?
• A társadalmi homogenizáció véres eszköze – így született az inkvizíció
• Az iszlám születése – ki volt Mohamed próféta?
• Kincsekért, foglyokért, dicsőségért vagy vallásuk védelmében támadtak a vikingek Európára?
• „Az elképzelhető legarrogánsabb és leggonoszabb emberek”: kik voltak a török elit keresztényből lett muszlimai?
• Öngyilkosság vagy megvilágosodás – így mumifikálták önmagukat a buddhista szerzetesek