„Nem lehet a háborút hazaírni” - magyar írók az I. világháborúban

2016. május 5. 09:31 Réger Ádám

Az első világháború magyar irodalmának alkotásai rendkívül sokszínűek: találhatunk közöttük a háború történéseitől kataklizmát váró jóslatokat, hazafias buzdító, lelkesítő szövegeket, a borzalmak közepette a lélek apró rezdüléseit figyelő elmélkedéseket, az emberi veszteségek miatt moralizáló írásokat, szociográfusi pontossággal jegyzett riportokat, rezignált elemzéseket, bölcs jóslatokat és mindezeket parodizáló műveket is. Szépíróink közül többen is teljesítettek a fronton szolgálatot; haditudósító volt például Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc, s mi több: az ő első felesége, Vészi Margit is. Balázs Béla, Hamvas Béla, Szép Ernő és Tersánszky Józsi Jenő eleinte önkéntes honvédként vett részt a harcokban, Sík Sándor tábori lelkészként szolgált, Csáth Gézát pedig rövid ideig katonaorvosként foglalkoztatták, de besorozták Gyóni Gézát, Tamási Áront és Karinthy Frigyest is.

Korábban

Molnár Ferenc 1916-ban Egy haditudósító emlékei című könyvében adta közre másfél éves frontszolgálata alatt készített jelentéseit. Gyakran elhangzik vele kapcsolatban, hogy csak tisztes távolból – a frontvonal mögül – szemlélte a harcokat, és tudósításaihoz az információkat a tisztektől szerezte. Ez nem bátortalanságának a bizonyítéka, nála is a sajtóhadiszállás hivatalos működési mechanizmusa miatt történtek így a dolgok. A hadsereg főparancsnoksága alá tartozó csoportba rendelt írók és festők ugyanis nem vettek részt közvetlenül hadi cselekményekben – csak röviddel azok után tájékozódhattak az érintett tisztektől, és a helyszíneket is csak közvetlenül a harcok után kereshették fel (bár még ekkor is kerültek életveszélyes helyzetekbe). Molnár Ferenc tudósításai – amennyire a műfaj és a kor sajtófőnökei engedték – szépirodalmi jellegűek voltak, riportszerűséggel kevésbé jellemezhetők.

A Hofmann-hadtestnél című írásában így ecseteli a háborús tudósítás nehézségeit: „Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írniakarás húszéves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza – mérföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galíciából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt, ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, túrások, fakeresztek közt, ahol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek…”

„Ölünk. Gyilkolunk”

A komor tudósítások mellett helyenként derűs történeteket is megörökít: az egyikben két katona esetét meséli el, akik a galíciai hegyekben eltévedtek, és elszakadtak az osztaguktól. Amikor visszatértek állomáshelyükre, büszkén jelentették, hogy térkép segítségével találtak vissza, és magabiztosan mutattak egy viseltes atlaszt, amelyről csak utólag derült ki, hogy Borsod-Abaúj megye térképét tartalmazta.

Réger Ádám teljes cikkét keresse a Múlt-kor tavaszi számában