Négy nap a pokolban: a japán torpedótalálat után több tucatnyi cápa várt a túlélőkre

2019. július 31. 12:06 Múlt-kor

1945 júliusában egy amerikai hadihajót két japán torpedó talált el, aminek következtében a hajó 12 perc alatt elsüllyedt. 900 matróz élte túl a katasztrófát, de ők sem lélegezhettek fel: a tengerbe került, csonkolt végtagú, megégett tengerészeknek cápák hadával kellett szembenéznie. A tenger gyilkosai még a legóvatosabb becslések szerint is legalább 150 embert ragadtak el, mielőtt négy nap elteltével megérkezett a segítség.

Korábban

Újabb ellenség a mélyből

A USS Indianapolis az első működőképes atombomba elemeit szállította 1945 júliusában a csendes-óceáni szigetre, Tinianra, ahonnan a kirakodás után elindult a Fülöp-szigetekre, hogy csatlakozzon a USS Idahóhoz és felkészüljön Japán inváziójára. A július 29-i nap eseménytelenül telt el, 17 csomóval száguldott a kíséret nélkül haladó hajó, a matrózok kártyáztak vagy olvastak, némelyikük pedig a hajó lelkészével beszélgetett.

Nem sokkal éjfél után egy japán torpedó találta el a mit sem sejtő amerikai vízi jármű jobb oldalát, ahol a repülőgépek üzemanyagait tárolták. Mintegy 3500 gallon kerozin került a vízbe, amely rögtön ki is gyulladt, több mint száz méteres lángokkal égve. A következő japán találat a hajó közepét érte, aminek következtében a hajó üzemanyagtartálya robbant be. A láncreakciót nem lehetett leállítani, az Indianapolis kettétört. A még mindig hatalmas sebességgel száguldó hajó pillanatok alatt megtelt vízzel, s mindössze 12 perc alatt elsüllyedt. Az 1196 emberből körülbelül 900-an élték túl a robbanássorozatot, s kerültek élve a vízbe. Sokan azt hitték, fellélegezhetnek, pedig a megpróbáltatások java még csak ezután kezdődött.

A július 30-án felkelő nap néhány még lebegő roncsdarab és holttestek tucatjai mellett több száz meggyötört, csonkolt végtagokkal, égési sérülésekkel küzdő túlélőre sütött rá, akiknek zöme nem fért fel a mentőcsónakokra. Sokuk mentőmellényt sem viselt, ők azonban leráncigálták azokat meghalt társaikról. Abban a reményben, hogy némi rendet tarthatnak, több kisebb és egy nagyobb, több mint 300 fős csoport alakult ki közöttük. A következő napon két ellenség jelent meg a semmi közepén hánykódó, egyre fáradtabb túlélők között: a szomjúság és a cápák.

Az állatokat a robbanások zaja, a süllyedő hajó, a kifolyt olaj és természetesen a vér vonzotta a helyszínre. Bár sok cápafaj él az óceán nyílt vizében, egyik sem tekinthető olyan agresszívnek, mint az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus). A tengeri ragadozók célkeresztjébe elsőként a lebegő holttestek kerültek, később azonban még több cápa jelent meg, s a víz felszínén való fennmaradásért küzdő, vagyis folyamatosan mozgó embereket kezdték célba venni.