Őrült uralkodók
Borus György

III. György, az elmebeteg „zsarnok”

Két súlyos vádat is megfogalmaztak III. György (1760–1820) brit uralkodóval szemben a kortársai és nyomukban az utókor: zsarnoknak és elmebetegnek nevezték. A két vád külön-külön is alkalmas volt arra, hogy egyszerű magyarázatot adjon az egyébként lelkiismeretes, szorgalmas és példás családi életet élő király uralkodásának első harmadát meghatározó válságjelenségekre: az amerikai gyarmatokkal való konfliktusra és az 1760-as évek belpolitikai zűrzavarára.

Nem nehéz megértenünk, hogy az amerikaiak miért is tekintenek III. Györgyre zsarnokként, hiszen az 1776-os Függetlenségi nyilatkozat – amely a forradalom és háború hevében összefoglalta az anyaországtól való elszakadási szándék okait – ¬nem kevesebb, mint huszonhét sérelmet sorolt fel, és azokért személyesen a királyt vádolta. Valójában III. Györgynek már nem sok szerepe volt a brit politika alakításában. XVIII. századi uralkodóként még jogában állt minisztereit megválasztani, kinevezésüket követően azonban hagyta őket dolgozni, és általában támogatta döntéseiket még akkor is, ha kétségei voltak azok helyességét illetően.

Bizonytalan potenciál

Valamivel nehezebb kérdés az, hogy miért tartották sokáig a szigetországban is zsarnoknak III. Györgyöt. Ennek legfőbb oka – azon túl, hogy az amerikai gyarmatok elvesztését követően egy bűnbakra volt szükség – az úgynevezett whig történészek, mint például Thomas Macaulay, T. E. May, William Lecky vagy George Trevelyan sajátos, jelenközpontú történelemfelfogásában keresendő. Ezek a történetírók nem a XVIII. századi, hanem saját koruk viktoriánus viszonyaiból kiindulva ítélték meg az uralkodót, akiben ők a már kialakulóban lévő demokratikus politikai intézményrendszer kerékkötőjét látták.

Az említett historikusok az angol történelmet a szabadsághoz, valamint a liberális elvekhez és intézményekhez vezető szakadatlan fejlődésként, haladásként fogták fel. Értelmezésük azért is tarthatta magát olyan sokáig, mert az angolok hazafias érzésére épített, és Anglia múltjának dicsőséges eseményeit domborította ki, azokat, amelyek véleményük szerint leginkább hozzájárultak a XIX. századi liberalizmus létrejöttéhez: a Magna Cartát, a parlament I. Károly felett aratott győzelmét, és az alkotmányos monarchiát megteremtő „dicsőséges forradalmat” (1688–1689). Mindazt, ami Angliát (majd Nagy-Britanniát) megkülönböztette az abszolutista Európától. A hétéves háborút (1756–1763) követő belpolitikai zűrzavar és az amerikai gyarmatok lázadása, majd elvesztése, nem illett bele ebbe a képbe, így III. Györgyre a haladást gátló zsarnok szerepét húzták rá, és mindenért őt tették felelőssé. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. nyár számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok