Miért nem bombázták a haláltáborokat a szövetségesek?

2015. február 3. 17:04

Még ma is gyakran hangzik el az a vád, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia súlyos mulasztást követtek el, amikor úgy döntöttek, hogy nem bombázzák le a náci koncentrációs táborok felé tartó vasútvonalakat vagy a gázkamrákat. De vajon miért nem tettek semmit a szövetséges erők, hogy a haláltáborok működését megbénítsák?

Korábban

A nyugati szövetségesek különböző hírszerző szervei 1944 tavaszára számos információval rendelkeztek a náci haláltáborok létével és működésével kapcsolatban: egyre több beszámoló vált ismertté az európai ellenállási mozgalmak, illetve a koncentrációs táborokból megszökött foglyok révén. Ekkorra már mind a brit, mind az amerikai vezetéshez megérkeztek az első olyan kérések, amelyek az auschwitzi gázkamrák, illetve a táborhoz vezető vasútvonalak bombázásától remélték a népirtás megakadályozását.

Azonban mind a brit, mind az amerikai kormányszervek részéről merev elutasításba ütköztek az Auschwitz bombázására irányuló javaslatok. A két legfontosabb hivatalos ellenérv az volt, hogy egyrészt egy ilyen hadművelet jelentős erőket vonna el a máshol lekötött szövetséges légierőktől, illetve hogy a fogva tartott zsidókon leggyorsabban úgy lehet segíteni, ha a háborút minél gyorsabban megnyerik. Mivel pedig ehhez a német hadsereg legyőzésén át vezet az út, fegyveres erőket "civil," azaz nem katonai célpontok ellen bevetni nem célszerű. A kevésbé hivatalos, de annál fontosabb ellenérv pedig a korabeli bombázások igen nagy pontatlansága volt.

A második világháború idején a legprecízebb bombázási metódus a zuhanóbombázás volt. A zuhanóbombázó repülőgép zuhanórepülésben támadta célpontját, nagyobb találati pontosságot érve el. A manőver által a bomba rövidebb utat tett meg céljáig nagyobb sebességgel; a fegyver útja kiszámíthatóbb, a gravitáció és légellenállás hatása kevésbé érvényesül. Összefoglalva, a zuhanóbombázó kis célpontokat is viszonylag könnyen támadhat. (A később oly nagy karriert befutó irányított bombák ekkor még csak kísérleti stádiumban voltak.) A bombázások hibahatára extrém esetben akár 700-800 méter is lehetett, ugyanis a szögegyenes függőleges pályát még a több tonnás bombák sem tudták mindig tartani, az erős oldalszél sokszor közbeszólt.

Az auschwitzi táborkomplexum majdnem pontosan 1000 kilométer távolságra helyezkedett el a szövetségesek olaszországi légitámaszpontjaitól. Ez egy nehézbombázónak (pl. B-17 "Repülő Erőd", vagy a B-24 Liberator) nem lett volna akadály, azonban ezeket a típusokat kis magasságokban nem volt célszerű bevetni (zuhanórepülésben pláne nem), nagy magasságokból pedig ilyen precíz bombázást nem lett volna érdemes rájuk bízni, ugyanis a 25 ezer láb magasságból (a német légvédelem kikerülése végett repültek ilyen magasan, azaz 7600 méteren) ledobott bomba akár négy kilométerrel távolabb is leeshetett az eredeti céltól. A kis magasságból, tehát pontosabban bombázó géptípusok számára pedig Auschwitz túlságosan messze volt, ugyanis hatókörük csupán 350-400 kilométer volt. A németeknek például a lengyelországi támadáskor jóval könnyebb feladatuk volt, ugyanis a határhoz közeli repülőterekről szálltak fel a zuhanóbombázóik, a híres Ju 87-es Stukák.

Hibaelemzések már a háború éveiben is folytak, ezek során a gépek haladási sebességét, a szél irányát és erősségét, valamint a bombák kioldásának megfelelő idejét próbálták kiszámolni. Azonban a rossz látási viszonyok, valamint az a tény, hogy a bomba akár három percig is eshetett, amíg leért a földre, a már említett hibahatárokat eredményezhette. Ráadásul a bombakioldás sem ment mindig zökkenőmentesen, akár öt másodperc is eltelhetett a kioldókar meghúzása, valamint a bombák zuhanásának kezdete között. Mindez pedig a 70 méter/másodperces sebesség miatt további nagy távolságbeli hibákat eredményezhetett, ha nem figyelt a pilóta. Sokan az éjszakai, valamint a szőnyegbombázást javasolták, azonban a pontatlanságuk miatt e terveket elvetették.

Ezeket a tényeket figyelembe véve kicsi a valószínűsége, hogy hatékonyan lehetett volna bombázni a másfél méter széles vasútvonalakat. Továbbá Európának már akkor is túlságosan sűrű volt a vasúthálózata, így egy-egy sérült pályaszakasz könnyen megkerülhető lett volna. Ráadásul a szétbombázott vasúti pályákat nagyon könnyen, gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt újra üzemképessé lehetett tenni.

Auschwitz-Birkenau elrendezéséből adódóan egy esetleges, a haláltábor ellen indított támadást rendkívüli pontossággal kellett volna végrehajtani - a gázkamrák és a foglyok barakkjai között alig kétszáz méter volt a távolság, egyetlen eltévedt bomba is súlyos emberveszteséget okozott volna a foglyok között. Ahhoz, hogy mind a négy krematórium 60%-os valószínűséggel megsemmisüljön, a korabeli szórási statisztikákat alapul véve körülbelül 1300 bombát kellett volna ledobni, amelyek közül a legóvatosabb becslések szerint körülbelül 250-300 bomba a tábor lakott részébe, a barakkok közé csapódott volna.

(Itt meg kell jegyezni, hogy a szövetségeseknek bár volt Auschwitzról fényképük, ezek véletlenül készültek, ugyanis a felderítő repülők célja a haláltábor melletti monowitzi olajfinomító lefotózása volt, ám hamarabb kapcsolták be a fényképezőt, így a sorozaton néhány olyan kép is szerepelt, amely az auschwitz-birkenaui tábort ábrázolja. Azokat a képeket azonban, amelyeken nem a finomító szerepelt, hanem csak a tábor, nem vetették alá részletes elemzésnek, sőt 1979-ig ki sem nagyították őket.)

A nagy magasságból végrehajtott bombázás tehát gyakorlatilag egy tábort elpusztított volna, ennek kockázatát pedig a szövetségesek nem vállalhatták sem erkölcsi, sem propagandaszempontból - a németek ugyanis komoly politikai tőkét kovácsolhattak volna a "zsidókat, illetve hadifoglyokat gyilkoló" szövetséges légierőből.