Miért keltek fel a középkoriak az éjszaka közepén?

2016. január 28. 13:14

Korábban

Démonokkal küzdő szerzetesek

Emmanuel Le Roy Ladurie híres, egy okszitán faluban a 14. században zajló inkvizíciós perről (és ennek kapcsán a lakosok vallási hiedelmeiről és életéről) szóló, Montaillou című munkájában megjelenik „az első alvás órája”, valamint „az első alvás közepének órája” fordulat is. Bár az „első alvás” kifejezést nem használták olyan gyakran, mint a „kakasszó”, vagy a „gyertyagyújtás ideje” fordulatokat, a késő 18. századig az időmérés egyik bevett egysége lett. Persze nem mindenki osztotta két részre az éjszakát.

Ekrich könyvében több olyan idézetet is hoz, amelyek arra utalnak, hogy voltak, akik egyben végigaludták a sötétség óráit. Jean Verdon Night in the Middle Ages című könyvében kifejti, hogy gyermekekre eleve más szabályok vonatkoztak: nekik végig kellett aludni az éjszakát, más kérdés, hogy ez nem mindig sikerült nekik. A szerzeteseknek is egyedi napirendjük volt. A Szent Benedek Regulája szerint élő bencések például este hét óra és hajnali kettő között aludhattak, később azonban már nem fekhettek vissza (nem minden szerzetesrendnél voltak ennyire szigorúak a szabályok). Raoul Glaber 10-11. századi bencés szerzetestől például tudjuk, hogy sokat viaskodott egy, őt ágyban maradásra és további pihenésre marasztaló démonnal.

Verdon szerint a középkorban is jelen voltak a modern korban élő emberek által gyakran tapasztalt, alvással kapcsolatos problémák, mint az inszomnia vagy az alvajárás. Jean Froissart krónikájában elmeséli egy Pierre de Béarn nevű nemes történetét, aki kézitusa során ölt meg egy különösen nagy medvét. Az élmény annyira sokkolta a férfit, hogy éjjelente rendszeresen felkelt álmából, megragadott egy kardot, és elkezdett vele a levegőbe suhintgatni. Ha nem találta a fegyvert, olyan hangokat adott ki, „mintha a pokol minden démona vele lett volna”. Felesége és gyermekei végül már nem bírták elviselni az ijesztő tüneteket, és elhagyták a férfit.

előző oldal 2 / 2