Még a gettóban is őrizte Móra Ferenc emlékét titkos szerelme, Kalmár Ilona

A Dióbél királyfi című népszerű mese, illetve a Rab ember fiai vagy éppen a Kincskereső kisködmön ifjúsági regények szerzőjéről, Móra Ferencről kevéssé ismert, hogy korának celebje volt. Messzi földről is gyakran utaztak Szegedre nők csak azért, hogy megpillantsák a híres férfit, aki a város múzeumát igazgatta. A népszerű író azonban idővel már csak egyvalakiért epedezett igazán, a nála húsz évvel fiatalabb Kalmár Ilonáért. Szerelmük a XX. század egyik legdrámaibb története.

A szépséges bridzsoktató

Minden Balatonföldváron kezdődött. Az Aranykoporsó című regény megírása volt a hivatalos indoka Móra Ferencnek, amikor 1932 júniusában a Balaton-parti településre utazott. Az éppen üres Zrínyi Szálló magányában azonban a napi tennivalók, a családi és közéleti kötelezettségek alól is próbált szabadulni.

Móra ez idő tájt Szeged egyik meghatározó személyisége, író, újságíró, régész és – az azóta róla elnevezett – Kultúrpalota igazgatója volt. Mindeközben nős, felesége Walleshausen Ilona (1880–1953), akit Szegedre kerülésének évében, 1902-ben vett feleségül. Házasságukat boldogtalanság övezte, sok konfliktus nehezítette. Az együtt töltött 32 év alatt a férfi életében több nő és több szerelem volt, bár ezt maga a család, a kortársak, majd később még a Móra-kutatók közül is többen gondosan igyekeztek eltitkolni.

A szerelmi történet női főszereplője, Kalmár Ilona (1902–1986) Kecskeméten született, és Kiskunfélegyházán nevelkedett. Szülei korán meghaltak: apja, Kalmár Henrik a 4. honvéd huszárezred őrmestere már 1917-ben, édesanyja 1926-ban hunyt el.

1932 nyarán az akkor 30 éves – Móra lányával, Pankával közel egykorú – Ilona a Zrínyi Szálló alkalmazottja volt, nyári munkára, a vendégeket szórakoztató kártyajáték-oktatásra szerződtették. Móra Ferenc azonban nem akart megtanulni bridzsezni, viszont szívesen sétált a környéken a fiatal hölggyel, aki menyasszony volt: Horváth Istvánnak, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület titkárának a jegyese. A szép, modern gondolkodású, művelt fiatal nő nagy hatást gyakorolt az íróra.

Az Aranykoporsó megírása még váratott magára, ám főhősének, Titanillának az alakja már formálódott: az irodalomtörténet Kalmár Ilonát a „Kis Tit” figurájának ihletőjeként, modelljeként tartja számon.

Móra és Kalmár Ilona nagyon rövid idő alatt egymásba szerettek, s kapcsolatuk „naplójaként” egy versfüzér született Címtelen könyv címmel. A mű 35 számozott és egy számozatlan verset tartalmazott, ám azok messze többek esztétikai értékkel bíró költeményeknél: lelki történések, egymásra találásuk históriája, egy szerelmi játék lírai megjelenítése, az udvarlás és az önkifejezés eszköze és közvetett bizonyítéka annak, hogy szerelmük szexuálisan is beteljesedett.

Megközelítőleg egy hónapot töltöttek együtt Balatonföldváron, majd az író július 20-án visszatért Szegedre. A tóparti napok emlékét néhány fénykép őrizte meg, illetve a versek és azok a levelek, amelyeket vagy onnan írt, vagy arra az időszakra utalnak.

Kettős levelezés – titkolt vágyakozás

A szenvedélyes szerelem dacára egyikük sem lépett ki korábbi élethelyzetéből. Móra a férj, az apa, a nagyapa, a köztiszteletben álló szegedi polgár a családja körében maradt. Kalmár Ilona pedig augusztus 7-én férjhez ment Horváth Istvánhoz.

A fennmaradt Móra-hagyaték tanúsága szerint azonban a közöttük lévő szerelmi viszony az író élete végéig megmaradt.

Ez idő alatt a személyes találkozásokon kívül kettős levelezést folytattak.

Egyrészt a baráti nexus révén „hivatalosan” levelezésben álltak egymással; ezek a levelek „Horváth Istvánnénak”, Budapest, Damjanich utca 42. címre íródtak. Ugyanis Móra időközben baráti kapcsolatba került a férjjel, így nem csupán neki, hanem feleségének is legitim módon írhatott.

A titkos levelezés ugyanakkor „Földváry Kica” kisasszonnyal történt post restante rendszerben (a levelet a feladó kérése alapján nem házhoz vitték, hanem a postán őrizték addig, amíg a címzett érte nem ment) érkeztek a Petőfi Sándor utcai főpostára.

Ezekből a személyes hangvételű, szenvedélyes írásokból elsősorban Móra érzelmeinek mélységéről tudhatunk meg többet, aki gyakran naplószerűen, naponta akár többször is, különböző napszakban, olykor kiegészítve korábbi gondolatait fogott tollat, és jegyezte le gondolatait.

Móra a meghitt érzésekkel telített szerelmes levelekben is gyakran utalt közéleti történésekre. A szerelemi szenvedély és a hétköznapok valósága akár egy mondaton belül is összeért.

Halálos szenvedély

Az írások arról tanúskodnak, hogy amikor Kalmár Ilona 1932 augusztusában férjhez ment Horváth Istvánhoz, az Móra számára közvetlen fizikai fájdalmat okozott.

Megviselte a nászéjszakája gondolata, azon gyötrődött, hogy vajon mit csinál az ő „Kis Titjével” az a „másik” férfi, a férj.

A friss házasság ellenére az ifjú feleség nem lépett ki a szenvedélyes viszonyból. Az író mindennapjait ugyan megédesítette a különleges szerelem a fiatalasszonnyal, de ezzel párhuzamosan szenvedett, kínlódott attól, hogy az imádott nő nem csak az övé.

Nem ok nélküli az a feltételezés, amely szerint Móra ebbe a rendkívüli helyzetbe betegedett bele. Megtalálta azt, aki igazi társa lehetne, aki mellett kiteljesedhetne, megtapasztalta, milyen lehetne ez az élet, s aztán elveszítette.

Tény, 1933 őszén az orvosai már tudták, Mórának hasnyálmirigyrákja van – a dráma fájdalmas eleme az is, hogy ezt az információt a legendás íróval nem közölték.

Állapota egyre rosszabbá vált, de ő abban a hiszemben élt: csak epeköve van, amiatt sárgult be.

Halála előtt néhány héttel Kalmár Ilona – hivatalosan a családi barát – szegedi otthonában még meglátogatta a súlyos beteg Mórát, aki 1934. február 8-án távozott az élők sorából.

A gettóba vitt emlékek

Szerelme leveleit Kalmár Ilona maradéktalanul megőrizte. Mindennek tragikus eleme, hogy amikor 1944-ben be kellett vonulnia a budapesti gettóba, ezeket és a verseket összegyűjtve magával vitte.

Mára már kideríthetetlen, mi lehetett a nő elsődleges motivációja: értékőrzésnek szánta, vagy lelkileg volt szüksége az írásokra.

Mindenesetre az idő őt igazolta, hiszen neki köszönhető, hogy az értékes dokumentumok a vészkorszak poklában is hiánytalanul és tökéletes állapotban fennmaradtak.

A levelezés „hivatalos” darabjai még Kalmár Ilona életében, a titkos levelek a Balatonföldváron született versekkel együtt 1986-ban bekövetkezett halála után – végrendeletének megfelelően – kerültek be a Móra Ferenc nevét viselő szegedi múzeumba.

A titkos levelezés további érdekessége, hogy Kalmár Ilona nem csupán megőrizte azt, hanem egészen sajátos módon „gondozta” is egy részét: 1964-ben az 1933. március 1. és 25. között született darabjait egy füzetbe kézzel átmásolta.

A szövegek „átvezetése” mindenképpen túlmutat önmagán, nem csupán a kutatás szempontjából hasznos (Móra Ferencnek legendásan szép, de olvashatatlan írása volt), de azt is jelzi, hogy Ilona életében is valóban rendkívüli volt ez a kapcsolat.

Kalmár Ilona 1986-ban hunyt el. Az egykori kedves 52 évig a szívében őrizte halott szerelme emlékét.

Imázsromboló szerelem?

Móra Ferenc és Kalmár Ilona szerelmi története a nyilvánosság kizárásával, titokban zajlott. Míg éltek, arra törekedtek, hogy kapcsolatukkal ne okozzanak sem fájdalmat, sem csalódást a környezetüknek.

Nem véletlen, hogy az irodalomtörténeti kutatás hosszabb ideig nem akarta elfogadni a tényt, hogy a Kalmár Ilona-szerelem nem pusztán plátói érzés volt Móra számára. A szenvedély dokumentumai, bizonyítékai csak néhány éve kaptak nyilvánosságot.

Akadtak korábban olyan döntéshozók, akik azért nem akarták publikálni a szexualitást is nyíltan ábrázoló szerelmes verseket, mert nem szerettek volna ártani az akkor már évtizedek óta halott Móra jóhírének.

A fennmaradt források azonban bizonyítják: mindkét szerelmes azt kívánta, haláluk után maradjon fenn ennek a különleges kapcsolatnak a története.

Kalmár Ilona végrendeletében ekképpen magyarázta, hogy a Móra Ferenc nevét viselő közgyűjtemény gondjaira bízza a szerelmes leveleket és verseket: „Így óhajtok megmaradni elmúlásom után is.”

Móra pedig egyik Kalmár Ilonának írott szerelmes költeményében verseit metaforikusan „gyíkdaloknak” nevezi:

„…Kis gyíkdalok,
Rejtetekbe fussatok!
S addig ott aludjatok,
A míg én meg nem halok.
S ki csak akkor jőjjetek,
Mikor én már nem leszek.”