Még a francia király sem tudta megfékezni a leprások elleni tömeghisztériát
2023. április 23. 16:05 Múlt-kor
1320–21 fordulóján hisztéria és erőszak hulláma söpört végig Dél-Franciaországon és Észak-Spanyolországon. A francia hatóságok és a spanyol népharag zsidók és leprások tömegét égette meg egy szentségtelen összeesküvésre hivatkozva, amelyben Jeruzsálem szent városát Franciaország koronájára cserélték volna el.
Jézus leprásokat gyógyít meg egy 16. századi illusztráción
Korábban
Testi és lelki betegség
A középkori európaiak számára a leprát, mint betegséget nem az orvostudomány empirikus és induktív (tapasztalati tények alapján következtetésre jutó) megközelítése, hanem jól körülhatárolt, autoritással rendelkező írások bölcsességére építő skolasztikus filozófia definiálta – elsősorban is Galénosz és Avicenna írásai, illetve Mózes harmadik könyve, amit a Leviták könyve néven is ismerünk.
A leprások összeesküvésének 1321-es kibontakozásakor a betegség azonosításának feladata már az egyre nagyobb számban rendelkezésre álló képzett orvosokra hárult. Egyikük, Bernard de Gordon azonban még 1305-ben is így írt egy felháborodott hangvételű levelében: „a leprát napjainkban igen rosszul vizsgálják”.
A középkori orvosok nem haboztak hozzáérni a leprásokhoz: bár Brugge városának előírásai megkövetelték, hogy a lepragyanús betegek kesztyűt hordjanak, a korabeli fametszeteken – például Hans von Gersdorff Leprás betegek vizsgálata című alkotásán – az orvosok mindenféle óvintézkedés nélkül érintik meg a szenvedőket.
Toulouse-i Szent Lajos fektet az ágyába egy leprás beteget
Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a betegség terjedésében a „rossz levegőnek”; Bernard leírása szerint is „talán a rossz, romlott vagy dögvészes levegő” felelt a lepráért. Mind a törvények, mind a bibliai hagyományok előírásai elkülönítették a leprásokat a társadalomtól, így azok, akik nem a leprosariumnak nevezett telepeken éltek, félreeső kápolnákban, keresztutaknál létesített menedékekben, kunyhókban húzták meg magukat. Német nyelvterületen a leprásokat néha a Veltsiechen szóval írják le, ami annyit tesz: „a mezők betegei”.
Még a leprásokkal való társalgást is veszélyesnek tekintették. Bernard szerint a lepra egyik oka „[a leprásokkal való] túlzásba vitt fecsegés”, egy másik orvos, Henri de Mondeville pedig így írt: „se az orvos, se a felcser ne foglalkozzék [a leprásokkal], (…) mivel ez egy felettébb utálatos és ragályos betegség, és mert a leprás nagy örömét leli az orvosokkal való fecsegésben, a hozzájuk közel kerülésben (…) és ha az emberek megtudják, meggyűlölik az orvost, aki a leprával foglalkozik (…) és gyakorta romlottnak és átkozottnak tekintik.”
A lepra félelmetes betegség volt a középkori ember számára: nem csupán folyamatosan súlyosbodó és gyógyíthatatlan volt, de testi hatásaiban a borzasztó torzulásoktól a szinte észrevehetetlen „fehér lepráig” terjedt, mely utóbbi „fehérnek és szépségesnek” hagyta meg a leprást.
A leprások megbélyegzésének egyik legfontosabb oka azonban a lepra morális dimenziója volt. Galénosz és Avicenna nyomán Bernard is a „melankolikus nedvek” felszaporodásának tulajdonította a lepra eredetét. A Hippokratésztől eredeztethető humorálpatológia elmélete szerint a test egészségi állapotát a négy őselemhez köthető négy testnedv – vér, sárga epe, fekete epe, nyák – egyensúlya befolyásolta. A hideg és száraz jellemzőkkel felruházott fekete epe (melaina kholé) túlsúlyát tartották felelősnek a lepra tüneteinek kialakulásáért.
A leprások számára ez azért jelentett problémát, mert a testnedvek az egészségi állapot mellett a személyiséget is meghatározták. A fekete epe túlsúlya különféle jellemhibákra utalhatott, amelyek a pesszimizmustól és a melankóliától a Jágóhoz hasonló shakespeare-i gazemberek karakteréig terjedhettek.
Az epés megnyilvánulások és a lepra közötti összefüggés nyomán egyes szerzők, például Bingeni Szent Hildegárd arra következtettek, hogy a lepra eredete „a falánkság és az ittasság, [amelyek] vörös göböket és féregszerű keléseket okoznak (…) a bujaság, amely kérges tályogokat növeszt, alattuk a vöröslő hússal…”.
Leprásház egy 13. századi miniatúrán
A leprát és a bujaság bűnét a 14. században társították egymással a legerősebben. Avicenna Kánonjának latin fordítása szerint a leprások „melankolikus, aljas, rossz szokások” rabjai. Ambroise Paré így írja le a leprásokat: „félénkek, álnokak és gyanakvóak, mert a melankólia miatt magukban sem bíznak. Hevesen vágyják továbbá nők társaságát, különösen betegségük növekvése és pangása alatt, a hő miatt, amely bennük izzik…”
A leprások nem leprásokkal létesített együttlétei a 14. századi doktorok szerint további leprás gyermekekhez vezettek, Bernard szerint ugyanis „a lepra oly förtelmes, hogy az anyaméhben sem tisztul ki, és így örökletes betegség, akárcsak a köszvény” (valójában csak a köszvény köthető örökölt genetikai hajlamhoz).
Így aztán a közösségtől elszigetelt, koldulásból megélni kényszerülő leprás egy erkölcsileg romlott, egyre terjeszkedő erő része lett, a középkori közösség látóterében, de a társadalom peremén.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Olümpiasz sem tudta megakadályozni fia, Nagy Sándor dinasztiájának bukását 09:06
- Inspiráló nőknek is otthont adott a tiszadobi Andrássy-kastély 09:05
- Egyetlen hete maradt, hogy a forradalom hősévé váljon Gérecz Attila tegnap
- Alattvalói joviális öregúrként és zsarnokként egyaránt tekintettek Ferenc Józsefre tegnap
- Elkezdődött a nevezés a Kecskeméti Animációs Fesztiválra tegnap
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla tegnap
- Csaknem húsz évet kellett várni az Erzsébet híd újjáépítésére tegnap
- VIII. Henrik egyházszakadási törekvéseiért kis híján I. Jakab bűnhődött 2024.11.20.
