Másfél millió élet egy döntetlenért: az iraki–iráni háború

Szögesdróterdők, lövészárokrendszerek, tömegrohamok és mustárgáz. A Perzsa-öböl térsége 43 éve, 1980. szeptember 22-étől csaknem nyolc évre az első világháborús Nyugat-Európává alakult. Az iraki–iráni háború még abban is hasonlított a 20. század elején megvívott első globális konfliktusra, hogy az egyik kirobbantója, az iraki Szaddám Huszein úgy gondolta, hogy ellenfele, a forradalmi lázban égő Irán rövid időn belül összeomlik. A villámháborús tervek azonban nem igazolódtak, az irániak állták a sarat, így véres állóháborúvá fejlődött az olajért és a térség nagyhatalmi pozíciójáért elindított konfliktus.

Új vezetők, régi ellentétek

Az iraki–iráni háború két meghatározó alakja – iraki részről Szaddám Huszein, iráni részről Khomeini ajatollah – egyaránt 1979-ben lépett a reflektorfénybe. Szaddám Huszein 1979 júliusában került az iraki elnöki székbe, míg Khomeini ajatollah és az általa vezetett Forradalmi Tanács az iráni sahot búcsúztatta a hatalomból egy iszlám fundamentalista forradalom keretében 1979 januárjában.

A két politikus hatalomra jutása közül Khomeinié nagyobb jelentőséggel bírt, mivel Iránban a Mohammad Reza Pahlavi sah vezette nyugatias, ám korrupt monarchia megbukott, és egy teokratikus államberendezkedés lépett a helyébe. Az Iránban végbemenő földrengésszerű változások megrengették az egész térséget, amely végül a háború kirobbanásához vezetett.

A két ország közötti viszony már a fent említett két szereplő hatalomra jutása előtt is feszült volt, a Perzsa-öbölbe ömlő Satt el-Arab folyó feletti kontroll megszerzése miatt. A fontos vízi útvonalként funkcionáló határfolyó alsó szakasza ugyanis teljes egészében iraki fennhatóság alá tartozott, az iráni határ csak a folyó keleti partjainál kezdődött.

Ez szálka volt Teherán szemében, és az iráni diplomácia állandó harcot folytatott azért, hogy a határt a folyó közepén húzzák meg, biztosítva ezzel a vízi útvonal egyenrangú használatát, hiszen a Satt el-Arab számos olajkikötőt kötött össze a Perzsa-öböllel.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy a folyó keleti partján az iráni oldalon terült el az olajban gazdag Huzesztán tartomány, amelynek lakossága arab többségű volt, így a terület iraki expanziós törekvések célkeresztjébe került. A vízi út kapcsán 1975-ben az iráni sah Mohammed Reza Pahlavi és az akkor még alelnökként tevékenykedő Szaddám Huszein végül egyezségre jutott, és létrejött az irániak által óhajtott, a folyót kettéosztó megállapodás.

1979 elején Khomeini hatalomra jutásával azonban radikálisan megváltozott a helyzet. A nyugatbarát sah megbukott, az országban bevezették az iszlám törvénykezést, a sah tanácsadóit elüldözték vagy kivégezték. Ennek a tisztogatásnak rengeteg katonatiszt is áldozatul esett, ami az iráni hadsereg ütőképességének a drasztikus gyengülését eredményezte.

Ráadásul a sah idejében felfejlesztett iráni hadsereg a szoros amerikai-iráni viszony miatt zömmel amerikai fegyvereket használt, amelyeknek utánpótlását és alkatrészellátását a sah bukása után az irániak által csak „Nagy Sátánnak” nevezett Egyesült Államok már nem volt hajlandó biztosítani. Huszein, aki eközben elfoglalta Irak elnöki székét, úgy látta, hogy elérkezett a kedvező alkalom az Iránnal való leszámolásra.

Az ok a háborúra a Tarik Aziz iraki külügyminiszter elleni merényletkísérlet volt, amelyre válaszul 1980. szeptember 22-én Irak megindította a támadást Irán ellen. Szaddám azt remélte, hogy a szétzilált iráni haderő pillanatok alatt összeomlik, és a túlságosan szélsőséges, konzervatív intézkedéseket hozó Khomeini ajatollahból és az iszlám forradalomból kiábrándult tömegek majd megbuktatják az új teokratikus államot.

Nyolc éves patthelyzet

A nemzetközi helyzet Huszeinnek kedvezett, mivel a Perzsa-öböl monarchiái meglehetős ellenszenvvel fordultak a felforgatónak titulált iszlám forradalom felé és támogatták a világi iraki kormányt, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió is igyekezett ellátni modern fegyverekkel, így Huszein hadseregének haditechnikai fölénye a háború folyamán biztosítva volt. Az irakiak hadüzenet nélkül indították meg a támadást Irán ellen. Az iraki haderő átkelt a Satt-el-Arab határfolyón és néhány hét alatt 70-80 km mélységben benyomult Irán területére.

Az iráni hadsereg ütőképességének a hiányát és gyenge fegyverzetét katonái fanatizmusa ellentételezte. Az ősz és a tél folyamán nagyjából százezer iráni önkéntes jelent meg a frontvonalon, hogy felvegye a harcot a betolakodókkal. Ez végül olyan jól sikerült, hogy az iráni haderőnek 1982-re sikerült az irakiak által elfoglalt területek nagy részét visszafoglalniuk.

A fegyveres konfliktus eközben az első világháborúra emlékeztető lövészárkos állóháborúvá alakult, ahol gyakoriak voltak a gyalogosrohamok egymás állásai ellen, és a szemben álló felek vegyi fegyvereket, például mustárgázt is bevetettek, hogy rést nyissanak a megmerevedett frontvonalon.

A háború első szakaszában leginkább az iraki haderő használt vegyi fegyvereket, amelyekhez az alapanyagot az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Japán szállította. A felhasznált vegyi fegyverek mennyiségét és gyakoriságát mutatta, hogy Irán Japán után elfoglalhatta a második helyet a tömegpusztító fegyverek által leginkább sújtott nemzetek listáján. A gyilkos kemikáliák bevetése közel százezer iráni életét oltotta ki.

A vegyi fegyvereket Huszein saját, Irakból kiszakadni vágyó, ezért az irániakkal együttműködő kurd népessége ellen is bevetette. Az 1988 márciusában elkövetett halabdzsai mészárlásban 5000 iraki kurd vesztette életét, az áldozatok 75%-a nő és gyermek volt. A szembenálló felek nem riadtak vissza a terrorbombázásoktól sem, és gyakorta támadták egymás városait ballisztikus rakétákkal is, hatalmas szenvedést okozva a polgári lakosságnak.

Irán a nyomasztó iraki haditechnikai fölényre a fanatizált tömegek erejével válaszolt. A katonai vezetők még gyerekeket is bevetettek (fiúkat és lányokat egyaránt), akiket gyakran hajtottak rá az irakiak által telepített aknamezőkre, vagy indítottak el fegyvertelenül az iraki lövészárkok ellen.

A csaknem nyolc éven át tartó fegyveres konfliktusban végül egyik fél sem ért el valódi győzelmet. A háborút lezárásával sem az irakiak, sem az irániak nem tettek szert területi nyereségre, a két ország közti határvonal gyakorlatilag változatlan maradt. A Huszein által indított kalandnak közel másfél millió ember esett áldozatul, az anyagi kár több százmillió dollárra rúgott.

Az iraki–iráni háború megágyazott a következő közel-keleti konfliktusnak is. 1990-ben ugyanis az iraki haderő Szaddám Huszein parancsára megindult Kuvait ellen, hogy az ott található olajkutak megszerzésével helyreállítsa a méregdrága fegyverek beszerzése miatt felborult iraki költségvetést és kiegyenlítse az ország több tízmillió dolláros adósságát.

A Kuvait elleni akció azonban Irak korábbi fegyverszállítójának, az Egyesült Államoknak már sok volt: 1991. január 16-án az amerikai vezetésű ENSZ koalíciós erők megindították a támadást a korábban támogatott, most azonban agresszornak kikiáltott Szaddám Huszein hadserege ellen. Kitört az öbölháború.