Már a honfoglalás előtt megkezdődött a magyar-görög kapcsolatok hosszú históriája

A magyar-görög kapcsolatok története messzire nyúlik vissza, azokba az időkbe, amikor a magyar törzsek még nem telepedtek le a Kárpát-medencében. Magyar vezérek, fejedelmek, hercegek keresztelkedtek meg Konstantinápolyban, olvasható a Körtánc füzetek magyarországi görögökről szóló, Caruha Vangelió által összeállított részében.

A honfoglalástól az Árpád-ház kihalásáig

Az óbizánci feljegyzés a magyarokról Arethasz érsektől való, aki 902-ben Bölcs Leó (VI. León) császár jelenlétében tartott asztali beszédét ezzel a mondattal fejezte be: „A türkök, ez a nép, melyet míg fel nem használtunk, nem is ismertünk, kezeskednek szavaimról”. Bölcs Leó (886-912) „Taktika” című munkájában pedig részletesen leírta a türk harcmodort. (A 10-11. századi bizánci forrásokban türköknek is nevezik a magyarokat.) Bölcs Leó fia, Bíborbanszületett Konstantin (VII. Kónsztantinosz) „De administrando imperio” (A birodalom kormányzása) című munkájában többször is foglalkozik velük. A türkök népének eredetéről, és származásáról szóló fejezetben többek közt ezeket írja a honfoglalásról: „Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme. Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. A türkök tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megtelepedhetnének, s odaérkezvén elűzték Nagy Moravia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak.”

Bíborbanszületett Konstantin egyeduralkodása elején (944 körül) a Bizánci Birodalom és a magyarok között létrejött ötévi békeszerződés megpecsételéseként magyar előkelők érkeztek Konstantinápolyba, s ott keresztény patríciusokká lettek. Ioannész Szkülitzész (latinosan: Iohannes Scylitzes) krónikaíró szerint ez történt:

„A türkök mindaddig nem hagytak fel azzal, hogy betörjenek a Római Birodalomba, és pusztítsák, amíg nem érkezett Konsztantinosz (Konstantinápoly) városába vezérük Boloszudész (Bulcsú), azt színlelve, hogy keresztény hitre tér. Megkeresztelték, a medencéből Konsztantinosz császár emelte ki, kitüntették a patríciusi címmel, és sok kincs ura lett, aztán hazatért. Nem sokkal később Gűlasz (Gyula) is fölkeresi a császárvárost, maga is egy türk vezér, s megkeresztelkedik. Ő is ugyanezekben a megtiszteltetésekben és ajándékokban részesült. Magával vitt haza egy Hierotheosz nevű, jámborságáról ismert szerzetest, akit Theophilaktosz (Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka) Turkia püspökévé szentelt. Ez aztán ott sok embert térített a barbár tévelygésből a kereszténységre...”

Cáfolhatatlan történelmi tény tehát, hogy Hierotheosz görög szerzetes volt a magyarok első keresztény püspöke. Tevékenységét eredményesen főként a délkeleti területeken fejtette ki. Bár Hierotheosz a nagy egyházszakadás (1054) előtt lett a magyarok püspöke, érdemes megjegyezni, hogy az első kolostorok az egyházszakadás után is görög barátokkal népesültek be. A Szent Gellért-legenda szerint Ajtony vezér „Maros városában monostort épített Keresztelő Szent János tiszteletére. Apátot helyezvén abba, görög barátokkal, az ő törvényük és szertartásuk szerint.” Annak bizonyítéka, hogy az Árpád-ház uralkodása idején nem csak délkeleten, hanem az egész országban létesültek görög kolostorok-monostorok, az a Szent Istvántól való görög nyelvű oklevél, a veszprémvölgyi alapított görög monostorról, amely Kálmán király másolatában (1109-es keltezéssel) maradt ránk:

„Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Én, István, keresztény s egész Hungria királya, miután létesítettem, felállítottam és berendeztem a szentséges Istenanya veszprémi, érseki monostorát, s összegyűjtöttem benne apácák seregét a magam, nőm és gyermekeim, valamint egész Pannónia lelki üdvéért, így rendelkezem. Ajándékozok ennek a monostornak 9 falut földestül együtt...”

Annak ellenére, hogy Szent Istvántól kezdve Róma felé orientálódott a magyar állam, az ortodoxia elterjedéséről a középkor folyamán közvetett, de megbízható adatokkal rendelkezünk. Ilyen bizonyíték III. Ince pápa levele, amelyet I. Imre magyar királyhoz intézett 1204-ben. Ebben a levélben szemrehányást tett, amiért az országban csak egy latin kolostor van számos görög kolostorral szemben. Ilyen, okiratokból is ismert 13. és 14. századi kolostorok voltak például a Szent Panteleimón Dunapentelén (a mai Dunaújvárosban), és Szent Demeter kolostora Szávaszentdemeteren.

Köztudott, hogy a magyar Szent Korona két részből áll: az alsó részt (Corona Graeca) VII. Dukasz Mihály (VII. Mikhaél) bizánci császár küldte ajándékul 1075 körül a magyar udvarnak. Ennek előtte pedig Monomakhosz Konsztantinosz (IX. Konstantin) adományozott egy rekeszzománcos aranykoronát a magyar udvarnak.

A görög és a magyar előkelőket számos házassági kötelék is egymáshoz fűzte. Emeljük ki most a legfontosabbakat: Szent László király II. Ióannész Komnénosz (II. János) császárhoz adta feleségül leányát, Piroskát, aki Konstantinápolyban az Irini (ókorias kiejtés szerint: Eiréné) nevet kapta. Az ortodox egyházban a mai napig szentként tisztelik. Iriniről (Eirénéről) sok magasztos hangvételű történelmi és irodalmi mű íródott, Ióannész Kinnamosz történetíró Epitomé című munkájában például ez olvasható:

„A rómaiak és a Duna fölötti vidéken lakó hunok között háború tört ki a következők miatt. Lászlónak, Pannónia királyának két fiúgyermeke volt, Álmos és István (valójában összekeverte a krónikaíró a családi kapcsolatokat). Miután apjuk meghalt, István, az idősebb ragadta magához az uralmat. A másik földönfutóként a császár elé járult. Az a szokás ugyanis a hunoknál, ha meghal az uralkodójuk, s fiúgyermekek maradnak utána, a testvérek egyetértenek, s kölcsönös jóindulattal vannak egymás iránt egészen addig, amíg fiúgyermek nem születik annak, amelyik a trónt örökölte, fia születése után azonban semmiképpen sem tűri, hogy öccsei az országban maradjanak, csak ha megvakították őket. Emiatt jött Álmos a császárhoz. Ő szívesen látta s szeretettel fogadta. Ioannész császárnak ugyanis éppen Eiréné, László leánya volt a felesége, igen alázatos s az erény magas fokára jutott asszony. Nem hagyott gyermekeire, s nem tékozolt fölösleges ékszerekre s fényűzésre semmit abból, amit férjétől, a császártól vagy az állami jövedelmekből kapott. Egész élete abban telt el, hogy jót tett azokkal, akik valami szükségükben hozzá fordultak. Monostort is alapított Bizáncban a Mindenható tiszteletére, ez szépsége és nagysága miatt a legjelesebbek közé tartozik. Ilyen volt a császárné.” (Kapitánffy István fordítása)

V. István leányát, Annát II. Andronikosz (II. András) császár vette feleségül. István anyja, Margit-Mária, (IV. Béla felesége) viszont I. Theodorosz (I. Teodor) bizánci császár leánya volt.

Konstantinápoly eleste után számos ortodox érkezett

Az Árpád-ház kihalása után, az ortodoxok (s főként a görögök) helyzete egyre nehezebbé vált Magyarországon. Szakadároknak nevezték őket. Nagy Lajos király 1366-ban kiűzette Krassó és Keve megyéből az ortodoxokat.

Tilos volt a házasságkötés ortodoxok és római katolikusok között. Nem szerezhettek nemességet, ha csak nem tértek át a római katolikus hitre. S ne felejtsük, hogy a Bizánci Birodalom sem volt már a régi, egyre közelebb került a teljes összeomláshoz.

A török veszély egyre fenyegetőbbé vált a Balkán-félsziget számára. V. Ióannész Palaiologosz (V. János) bizánci császár 1366-ban személyesen járt Budán, hogy I. Lajos segítségét kérje. Zsigmond uralkodása első éveiben, és különösen a 15. század derekán, a magyar külpolitika – Hunyadi vezetése alatt – nagy erőfeszítéseket tett a törökök kiűzésére Európa területeiről.

Hunyadi János bátorságáról sokat írtak a görögök, egy ismeretlen szerző például népies költeményben emlékezett meg a várnai csatáról (1444), s ebben „Jangosz Khoniatészt” (Hunyadit) a bibliai Sámsonhoz, Nagy Sándorhoz és Nagy Konstantinhoz hasonlította. A történetíró Laonikosz Khalkokondülész (latinosan: Chalcocondyles) pedig többek közt ezeket írta Hunyadi Mátyásról „Apodeixisz hisztorion” című munkájában:

„...Nem sokkal később sikerült megszöknie, s megszerezte a királyi méltóságot, apja híveinek segítségével királlyá választották. Kincseivel, amelyet igen nagy számban szerzett, úgy látszik, oly nagy sereget tartott, amilyen Pannóniában még nem volt, s így jutott a pannon királyságra. Ilokes (Újlaki) azonban, aki Hunyadinak is ellensége volt, amikor annak fia király lett, azzal is szembeszegült, és nem akart engedelmeskedni neki. Végül kibékült vele, szerződést kötöttek, és alávetette magát. Így ment át a hatalom Pannoniában Khoniatész fiára, a kisebbikre. Harcolt Albert római császár ellen is, nagy haditetteket hajtott végre. Prágát és a cseheket hatalma alá hajtotta, úgyhogy mindkét királyság őt uralta.” (Kapitánffy István fordítása).

Konstantinápoly eleste után (1453) nagyon sokan elmenekültek a Balkán-félszigetről. Mátyás király pártfogásába vette az országba menekült ortodoxokat. A hagyomány szerint ő adományozta a szerbeknek azt a gótikus kolostort Csepel szigetén, ahol később aztán az egyik legszebb posztgót ortodox templom épült fel. Itt található a görög mesterek által kiképzett Keresztelő Szent János kápolna.

A magyar-bizánci érintkezések jelentős kulturális hatással jártak, s a magyarság többet kapott Bizánctól, mint ezt a korábbi magyar történettudomány művelői vélték, illetve ahogyan e hatást kisebbíteni igyekeztek.

Már ejtettünk szót Bizáncnak a magyarok keresztény hitre való térítésében játszott szerepéről, de emellett megemlíthetjük az állami életre gyakorolt hatását például az írásbeliség bevezetésében és a kancellária felállításában. Bizánci hatás tükröződik a középkori magyar művészet egyes emlékein is, tanúi ennek az egykorú székesegyházak ránk maradt töredékei, díszítő elemek oszlopfők és domborművek.

A bizánci befolyás emlékei a magyar nyelv részben délszláv közvetítéssel, részben közvetlenül átvett görög jövevényszavai, s említést érdemel még a tény, hogy a középkori magyar irodalmat bizánci mondák legendák, irodalmi motívumok közvetett úton való átvétele is gazdagította.

Biztonságosabb itt, mint a törököknél

A mohácsi csata után Magyarország három részre szakadt. A görög kereskedők török alattvalóként mindhárom területen szabadon kereskedhettek. A török hódoltság korában (16-17. század) a magyarországi ortodoxok helyzete nemzetiségenként különböző volt.

A harcedzett szerbek, akik a törököktől megszállt és az osztrák uralom alatt álló területeken éltek, mindvégig vallásszabadságot élveztek. Az erdélyi román ortodoxok többsége jobbágysorban élt, így nem lehettek privilégiumaik.

A legrosszabb helyzetben a Habsburg uralom területén jobbágysorban lévő ruszin ortodoxok voltak. A 16. századtól bevándorló görög ortodoxok, mint említettük, leginkább kereskedők voltak. Kereskedelmi versenytársakkal nem kellett megküzdeniük, ráadásul kiváltságos vámtarifákat élveztek.

Ezek a görög vándorkereskedők nagyon korán kereskedelmi „kompániákat”, társulásokat hoztak létre, először Erdélyben és a Tisza mentén. Ezzel párhuzamosan egyházközségeket is alakítottak, amelyek a területileg illetékes hazai ortodox püspökök joghatósága alá tartoztak.

Buda visszafoglalása után, I. Lipót császár 1686-os felhívása nyomán sok balkáni lakos érkezett Magyarországra, többek közt az észak-görögországi Ipiroszból és Makedóniából, hogy letelepedjen az elnéptelenedett országrészeken. Így a 17. században görög kereskedők áradata lepte el Magyarországot. (Természetesen nem hasonlítható össze létszámuk azzal a 40 ezer szerb családdal, amely az 1699-es karlócai békekötés után menekült Magyarországra, félve a török megtorlástól).

Az 1720-as évekig kevesen telepedtek le véglegesen, szívesebben folytattak közvetítő kereskedelmet: a Török Birodalomból hozott árukat osztrák és magyar területeken értékesítették, az Ausztriában vásárolt termékeket viszont főként Magyarországon adták el.

Ezek a görögök jól ismerték elődeik kedvező tapasztalatait, és egyrészt gyors meggazdagodásra számítottak, másrészt Közép-Európában nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a Török Birodalom területén. A karavánok útvonalán állandó pihenőhelyek várták a kereskedőket, ezek emlékét őrzik többek közt a „Görögszállás”, „Görögtanya” helységnevek. Egy-egy sikeres út után a karavánok „arannyal teli zsákokkal” tértek haza.

1769-ben a törökök földig lerombolták a kézműiparáról híres és gazdag észak-ipiroszi Moszhopoliszt. Mesteremberei és lakói többsége a Habsburg monarchia területein telepedett le. Ebben az időszakban a görög kereskedők már nem csupán vándorkereskedelmet folytattak, hanem boltokat béreltek, mészárszékeket nyitottak, állatokat tartottak, pénzt kölcsönöztek.

Anyagi és erkölcsi érdekeiket a társulások, a kompániák, védték és könnyítették meg. 1748-ban Gyöngyösön, Egerben, Miskolcon, Tokajban, Diószegen, Világosváron, Eszéken, Pesten, Péterváradon és Kecskeméten működtek a leggazdagabb kompániák. A magyarországi görög kereskedővilág gazdasági felvirágzását többek közt a kompániák működésének köszönhette.

Végleges letelepedés

Talán sokak számára ismert, hogy Konstantinápoly bukása után sokáig Velence volt a görög diaszpóra központja. A 18. század közepétől azonban új központok alakultak ki: ezek közé tartozott Pest és Bécs.

Magyarország kereskedelmi életének irányításában ekkoriban vezető szerepet játszottak a görögök, s ezt a virágzó tevékenységet csak később gátolták a kormányzat merkantilista politikájának jegyében született korlátozó rendelkezések, mint például az 1774-es királyi rendelet, amely megkövetelte a hűségeskü letételét, s ezáltal a végleges magyarországi letelepedést.

A hűségesküt mindig hivatalos kiküldöttek előtt tették. Hogy milyen volt, azt Pornárovits Demeter tokaji görög 1792. szeptember 23-i eskütételével illusztráljuk:

„Én, Pornárovits Demeter esküszöm az Élő Istenre és az én Keresztényi Hitemre, ígérem és fogadom, hogy minekutána és a Török Birodalomból a Császári és Királyi Tartományokba által költöztem mind mostan Uralkodó, mind ezután következendő Felséges Császárhoz és Királyhoz örökösen hív, engedelmes és alája vettetett jobbágy leszek, annak betsületét, méltóságát és javát előmozdítani és megtartani igyekszem, a kárát pedig amennyire rajtam áll, eltávoztatni kívánom.

Ő Felsége Híveinek és Barátainak Barátttya, Ellenségeinek pedig ellensége lészek, mindenekben az Ország vagy Tartomány Törvényéhez magamat és cselekedeteimet alkalmaztatni fogom és valamint az Hazának javát keresni, úgy kárát eltávoztatni igyekezem. Pénzt Magyar Országból és más Ő Felsége Tartományából Török Országba se titkon se nyilván ki nem viszek, sőt ha másokat kivinni tapasztalnék, azokat is bé adni magamat kötelezem. Isten engem úgy segéllyen.”

II. Lipót császár 1790. évi dekrétuma biztosította a görögök számára a törvényes ingatlanszerzés és hivatalviselés jogát, vagyis a birodalom más polgáraival egyenlő rangra emelte őket. Ennek előtte pedig II. József kiadott türelmi rendelete (1781) megteremtette a törvényi feltételeket ahhoz, hogy a birodalom területén élő ortodox hitűek templomokat emelhessenek.

A 18. században az egyre sűrűbben bevándorló görögök 35 egyházközséget alapítottak magyar földön. A görög alapítású templomok a kereskedelmi útvonalak mentén létesültek, és legtöbbjük a görög származású Dionisziosz Popovics (családi neve Dimitriosz Papai Anuszisz) budai szerb püspök idején épült (1790-1829), s általában a szerb törvénykezés alá kerültek. Amíg fel nem épültek saját templomaik, a görögök más ortodox templomokba jártak, főleg a szerbek templomaiba, akikkel közösen is emeltek templomépületeket.

A cikk forrása: Körtánc füzetek

Az újkori görögség egyik legnagyobb történelmi fordulópontja, az 1821. évi görög szabadságharc és a magyarországi görögség kapcsolatáról itt, a hazai görögség további történetéről pedig itt, a Körtánc füzetek további részeiben olvashatnak.

A Görög Intézet a görög szabadságharc 200. évfordulójára Budapest görög szíve címmel, közel egy órás dokumentumfilmet készített. A film a reformkori Magyarországon meghatározó szerepet játszó első görög diaszpóra nagy befolyással bíró családjairól szól. A 19. századon átívelő történet a kezdetektől egy világváros születéséig szól, amelyben szerepet játszott néhány kiemelkedő görög kereskedő és bankár, élükön a Sina családdal. A film alább tekinthető meg.