Kötél általi halál lett a narodnyik forradalmárok végzete, örökségük mégis követőkre talált

Az Orosz Birodalom a 19. század második felében forradalmi gondolatoktól izzott. A narodnyikok radikális ága nem elégedett meg a lassú reformokkal, amelyek II. Sándor cár nevéhez fűződtek. Az önkényuralom megdöntése, a kapitalizmus elvetése és a földközösségen alapuló társadalmi rend eljövetele szerintük mindaddig illúzió marad, amíg a cár életben van. II. Sándor elleni sikeres merényletüket követően, 1851. április 15-én vezetőiket kötél általi halára ítélték, de örökségük tovább élt a 20. századi orosz történelemben.

II. Sándor cár meggyilkolása

Az 1881. március 13-án (a régi naptár szerint március 1-jén) bekövetkezett merénylet nem érhette váratlanul a cári udvart. Az ezt megelőző két évben már több gyilkossági kísérlet is irányult a cár ellen, de a korábbi alkalmak során – egyszer egy orvos lőtt rá, később a cári különvonatot akarták felrobbantani – II. Sándor szerencsésen megmenekült a fenyegetés elől.

1880. februárjában egy narodnyik terrorista bombát rejtett el a Téli Palotában. Az mentette meg az uralkodó életét, hogy a vártnál később érkezett meg: a palotában tizenegy személy életét követelte a robbanás.

I. Miklós orosz cár nehéz örökséget hagyott fiára. II. Sándor tudta, hogy édesapja erős kezű uralkodása nem folytatható, a legégetőbb kérdés, a jobbágyfelszabadítás terhe pedig mindenképpen rá fog hárulni.

1861. március 3-án – az európai példákhoz képest jelentősen megkésve – végül kihirdették a jobbágyfelszabadítást az Orosz Birodalomban is. További reformjai – elsősorban a közigazgatás és az oktatás területén – ugyan sikeresnek bizonyultak, de a cári hagyomány iránti ellenszenv így sem csökkent.

Politikájában radikális fordulatra volt szükség, ezért szinte korlátlan hatalmat biztosított Mihail Lorisz-Melikov grófnak, akinek vezetésével valóban sikerült stabilizálni a politikai helyzetet. Eltörölték a sóadót, enyhítették a cenzúrát, menesztették a népszerűtlen minisztereket, és egy évvel az 1880-as merénylet után úgy tűnt, hogy a cár élete már nincsen közvetlen veszélyben.

Az események azonban váratlan fordulatot vettek. Március 13-án a cár végighajtott Szentpétervár utcáin, hogy a szokásos vasárnapi katonai szemlén vegyen részt. Ekkor teljesen váratlanul egy narodnyik terrorista, Nyikolaj Riszakov bombát hajított a cár hintója alá, amely felrobbant ugyan, de a cár sértetlenül ki tudott szállni a járműből. Miközben a sérülteknek akart segíteni, Ignacy Hryniewiecki egy második bombát is eldobott, amely összeroncsolta a cár altestét, lényegében elszakítva lábát a testétől.

A cár nem halt bele azonnal sérüléseibe, de a palotába szállítását követő pár órán belül elhunyt. A tragédiának III. Sándor, az elhunyt uralkodó fia is szemtanúja volt, és talán ez az esemény is közrejátszhatott abban, hogy nem folytatta II. Sándor engedékenyebb, reformok irányába nyitottabb politikáját. 

Kik voltak a narodnyikok?

A 19. század második felének társadalmi mozgalmai közül a narodnyikok elsősorban sokszínűségükkel tűntek ki. Bázisuk elsősorban a parasztságra épült – a „narod” kifejezés jelentése „nép” –, de a forradalmi demokratáktól és az anarchista Bakunyintól is kölcsönöztek gondolatokat. Szellemi atyjuk mégis Alekszandr Ivanovics Herzen, az orosz szocializmus és a „narodnyikság” megteremtője.

Herzen alapvetően elítélte a hatalom minden formáját, és meggyőződése volt, hogy a világszellem szükségszerűen halad a szabadság és az igazság felé. Európai tapasztalatai és az 1848-as forradalmi hullám következményei azonban elbizonytalanították nézeteiben, és Európát nem tartotta képesnek arra, hogy megvalósítsa a szocializmus – korabeli értelemben vett – eszményeit. 

Ezek a gondolatok leltek táptalajra a Herzen által hátrahagyott oroszhonban. A narodnyikok fő célja – legalábbis kezdetben – az önkényuralom megdöntése és egy új – semmiképpen sem a kapitalizmus alapjain nyugvó – társadalmi rend kidolgozása volt. Hittek abban, hogy az orosz nép útja az obscsina – azaz a földközösség – megszervezésén keresztül vezet a 20. századba. 

A szocializmus sejtjének, így lényegében a forradalom vezető erejének a parasztságot tekintették, de ez az átalakulás nem mehetett volna végbe az értelmiség támogatása nélkül. Ez a hozzájárulás meggyőződésük szerint magától értetődő, hiszen korábban az értelmiségi réteg sem maradhatott volna fent a biztos háttérország nélkül, melynek javait a nép szolgáltatta.

Az elvek nem beszélnek a tettek helyett, így a mozgalom idővel a gyakorlatiasabb megoldások felé orientálódott. Ebből szükségszerűn következett a kettészakadás: a szervezet egyik fele továbbra is a földek felosztását tartotta elsőrendű célnak, míg kialakult egy másik, a mozgalom forradalmi ágát támogató csoportosulás. 

Ebből a kezdeményezésből született az 1870-es évek végén a Népakarat nevű szervezet, akik az egyéni terrorcselekmények híveiként a merényletekben látták az egyetlen lehetséges utat a fennálló rend megváltoztatására.

A II. Sándor cár ellen végrehajtott merénylet következtében a szervezet tagjainak túlnyomó többségét letartóztatták, megmaradt tagjaik pedig átmenetileg felhagytak a forradalmi harc folytatásával. 

A kivégzés és a narodnyikok jövője

A Népakarat vezető tagjait – név szerint Andrej Zseljabov, Szofia Perovszkaja, Nyikolaj Kibalcsics, Tyimofej Mihajlov és Nyikolaj Riszakov – kötél általi halálra ítélték, amelynek végrehajtására 1881. április 15-én került sor.

Az első orosz nő, Szofia Perovszkaja, akit terrorizmus vádjával ítéltek halálra, így írt levelében édesanyjának: „Kedvesem, arra kérlek, hogy légy nyugodt, és ne szomorkodj miattam. Sorsom a legkevésbé sem sújt engem, már régóta vártam a pillanat érkezésére, hogy végzetemmel találkozzam. Úgy éltem, ahogy a meggyőződésem diktálta, és lehetetlen lett volna, hogy másképp cselekedjek.” 

A kivégzettek méltósággal tűrték sorsukat, a jelentések szerint Tyimofej Mikhajlov kötele többször is elszakadt, így meg kellett ismételni akasztását. Noha az emberek azt gondolták, ez a kegyelem égi jele, nem mentették fel a halálos ítélet alól.

Ugyan a vezetőket kivégezték, a mozgalom szellemiségét nem lehetett már elpusztítani. A terror egykori hívei az 1890-es években visszatértek kényszeredett emigrációjukból, és fokozatosan aktív szereplőivé váltak az orosz politikai életnek.

1894-ben Népjog néven szervezetet hoztak létre, majd 1897-ben Moszkvában uniót szerveztek. Ők lettek az eszerek, a narodnyikok örökösei, akik eszmerendszerükben szembeszálltak a marxistákkal, és inkább a nyugati munkásmozgalom követőinek mondhatták magukat.

Ugyan a narodnyik hagyományt a kapitalista valósággal egyre nehezebb volt összeegyeztetni, a 20. század orosz szempontból döntő szakaszában az eszerek a legnagyobb társadalmi bázisú pártként megkerülhetetlen tényezőnek bizonyultak a politikában.