Így harcoltunk a tuberkulózis ellen az ötvenes években
A sokáig gyógyíthatatlannak hitt TBC visszaszorítására tett szigorú intézkedések az 1950-es évektől kezdődtek, amikor az egészségügyi kormányzat, felismerve a veszélyt, harcot hirdetett a tömeges méretű járvánnyal szemben. Az Egészségügyi Minisztérium szigorú intézkedései azonban a gyakorlatban legtöbbször nem voltak kivitelezhetőek, s számtalan konfliktushoz vezettek, tudhatjuk meg Kocsis Piroska a Magyar Nemzeti Levéltár Archívumában megjelent legújabb cikkéből.
Fekvőkúra a TBC ellen
Március 24-ét az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1982-ben a tuberkulózis világnapjává nyilvánította azzal a céllal, hogy felhívják az emberek figyelmét e népbetegség terjedésének veszélyeire. A tuberkulózis világnapjára emlékezve a Magyar Nemzeti Levéltár Archívuma levéltári források közreadásával mutatta be a tbc, mint első számú közegészségügyi probléma visszaszorítására tett szigorú intézkedéseket az 1950-es évek elején.
A tuberkulózis (tüdőbaj, tbc, gümőkór) az emberiség története során az egyik legtöbb halálesetet okozó betegség volt. Ezt az idült fertőző betegséget a Mycobacterium tuberculosis nevű baktérium okozza. A baktérium felfedezése Robert Koch (1843–1910) német orvos, mikrobiológus nevéhez fűződik, aki 1882. március 24-én, Berlinben tartott előadásán ismertette a tbc kórokozójának, a később róla elnevezett Koch-bacilusnak a felfedezését, amiért 1905-ben Nobel-díjjal tüntették ki. A baktérium leggyakrabban a tüdőt támadja meg. A gümőkór elnevezést azért kapta, mert a fertőzés során a tüdőben gumók keletkeznek. A gümő (gumó) latin neve tuberculum, amely viszont a tuberkulózis név alapja lett. A kór a nagymértékű szegénység és elmaradottság miatt népbetegséggé vált, a 19. század végén a halálozások 25–30 százalékának ez a betegség volt az okozója, a 20. század elején pedig évente átlagosan mintegy 70–75 ezer ember halt meg tbc-ben.
A tbc ősidők óta ismert kórkép, története szinte egyidős az emberiséggel. Évszázadokon keresztül gyógyíthatatlan betegségnek számított, a 19. század közepéig világszerte számos országban vezette a halálozási listákat. A legnagyobb veszélyt Európában jelentette, amikor megjelentek a zsúfolt ipari nyomornegyedek, s a rossz körülmények között élő legyengült ellenálló képességű lakosság könnyen megfertőződhetett.
A 19. század közepén kísérletet tettek a betegség kezelésére oly módon, hogy a tehetős beteget ún. tbc-szanatóriumban helyezték el, ahol bőséges ellátásban részesítették, és kellemes klímájú - általában hegyvidéki - gyógyhelyen naponta 16-24 órán át fektették. Egyes betegek meggyógyultak, túlnyomó többségük azonban meghalt. Így távolról sem biztos, hogy az ún. szanatóriumi fekvőkúrának bármilyen hatása is lett volna.
A 20. század elején, 1901-ben nyitotta meg kapuit az Erzsébet Királyné Szanatórium, amelynek alapítását báró Korányi Frigyes (1828-1913) orvos kezdeményezte, aki aktív szerepet vállalt a tuberkulózis elleni küzdelemben. A két világháború között a tbc-s betegekért államtitkári rangban sokat tett Johan Béla (1889-1983) orvos, az Országos Közegészségügyi Intézet megalapítója. Ő kezdeményezte a tuberkulózis elleni első törvényeket, amelyeknek hatására elkezdődött a tüdőgondozói hálózat kiépítése.
A második világháború után a tüdőbetegség elleni munka újabb lendületet kapott, és a betegség elleni fellépés kiemelt állami feladattá vált, hiszen a világháború pusztításai nyomán nemcsak a gondozó intézetek hevertek romokban, hanem a lakosság egészségi állapota is nagyon rossz volt. Előtérbe került a megelőzés szemlélete. 1948-ban már minden járásban volt tüdőgondozó intézet, számuk 1944 és 1955 között 145-ről 180-ra emelkedett, ugyanakkor a tüdőbetegek kezelését szolgáló kórházi ágyak száma is megsokszorozódott, és ingyenessé vált a gyógyszerellátás. A tbc elleni küzdelmet szakmailag az Országos Korányi Tbc Intézet irányította. A hathatós és szigorú intézkedések hatására a halálozás az 1938. évi szinthez képest egytizedére csökkent.
A betegség visszaszorítására tett szigorú intézkedések az 1950-es évektől kezdődtek, amikor az egészségügyi kormányzat, felismerve a veszélyt, harcot hirdetett a tömeges méretű járvánnyal szemben. Évente mintegy 30-35 ezer új beteget regisztráltak, s közülük több mint ötezer gyermek volt. A betegség megfékezése és visszaszorítása érdekében kialakított tüdőgondozói hálózat, majd a lakosság tüdőszűrésének elrendelése és rendszeresítése, a felfedezett új betegek ingyenes gyógykezelése és az újonnan felfedezett, első hatékony gyógyszerek megjelenése, valamint a csecsemők BCG oltása nagymértékben hozzájárult a tbc-s betegek folyamatos csökkenéséhez.
Tüdőszűrés és életmódváltás
A tbc megakadályozása és a betegség felderítése érdekében az 1950-es évek elején a rendszeresen végzett tüdőszűrés népszerűsítése érdekében az Egészségügyi Minisztérium Gyógyító-megelőző intézmények főosztálya röplapot bocsátott ki. Ennek célja az volt, hogy az embereket meggyőzzék és tájékoztassák a tüdőszűrés veszélytelenségéről és fontosságáról. A bemutatott röplap-tervezetet kézírással írták és szövegét, a megfelelő javítások elvégzése után, alkalmasnak találták nyomtatásra. A javítást a nyomdai példányra is átvezették. A szerző a röplap középső részén megkérdezi az olvasótól: tudja-e, mi a tüdőszűrő-vizsgálat, mi a gümőkór, milyen eljárással vizsgálnak, és mindez kinek az érdekében történik. A felvetett kérdésekre pedig rövid, tömör mondatokban válaszoltak.
A röplap hátoldalán először felszólították a lakosságot a tüdőszűrésre, majd bemutatták azt a röntgen készüléket, amellyel a szűrővizsgálatot végzik. Az Egészségügyi Minisztérium 1952. december 1-jétől engedélyezte a tájékoztatólapok terjesztését az egész országban.
Az ötvenes évek elején a tbc-s betegek hosszú ideig tartó gyógykezelést kaptak, de az évekig tartó kezelés időtartama alatt nagy részük nem igényelt kórházi vagy intézeti ellátást. A tuberkulózisból kigyógyultak közül sokan nem tudták folytatni az eredeti foglalkozásukkal együtt járó nehéz fizikai munkát (mint például bányászok, öntők), ezért olyan szakmát kellett elsajátítaniuk, amely nem veszélyeztette a betegség kiújulását. A foglalkoztatás a betegség gyógyítása szempontjából is fontos volt, mert a betegeket könnyebben vezették vissza a munkába, a társadalomba.
Az Egészségügyi Minisztérium felkarolta ezt az igényt, és 1951-ben a szakképző intézeteket működtető, felügyelő Munkaerő-tartalékok Hivatalával (MTH) karöltve tanfolyamokat szervezett, foglalkoztató műhelyeket hozott létre a tüdőgondozó intézetekben. Ezek elsősorban a következő szakterületekre terjedtek ki: esztergályos, lakatos készítmények gyártása, villany- és rádiókészülékek összeállítása, varró- és írógépek felszerelése és javítása, hangszerek javítása, órák gyártása és javítása, valamint varrott és kötött gyártmányok készítése, mint a fametszés, a kerámia, a háziipar különböző fajtái.
Külön jelentősége volt a tüdőbeteg rokkant otthonok megszervezésének, amelyekben elsősorban a fertőző, idős, otthon nem izolálható és kezelhető, kórházi szanatóriumi kezelést nem igénylő, munkaképes betegeket foglalkoztatták, olyanokat, akik fertőző megbetegedésük és szociális körülményeik miatt intézeti elhelyezést igényeltek. Az otthonok tehermentesítették a meglévő, aktív kórházi és szanatóriumi ágyakat, mivel a meglévő intézmények átszervezésével, a kórházi ágylétszám keretén kívül, illetve új intézmények létesítésével szervezték meg azokat. Ezzel megszüntették a tbc-s ágyra várakozók számát, amit az ötvenes évek elején, 1500-2000 főre becsülhetünk.
A betegek érdekeit tartotta szem előtt a tbc éjjeli szanatóriumok létrehozása is. Ennek jelentőségét az adta, hogy a betegek munkájuk megszakítása nélkül megkapták mindazt a kezelést és életmódot, amelyre szükségük volt, például biztosították diétás élelmezésüket, eltiltották őket az éjjeli műszaktól, a túlmunkától, s ha szükség volt rá, könnyebb munkakörbe helyezték őket.
Panaszos levelek
Az ingyenes tüdőszűrés technikai feltételei nem mindig voltak adottak, ezért a tüdőszűrésen részt vevő lakosok negatív véleményüket, tapasztalataikat az Egészségügyi Minisztériumhoz írt panaszos levelekben fogalmazták meg. A levelek egyértelműen jelezték, hogy a kormányzat szigorú intézkedései a gyakorlatban legtöbbször nem voltak kivitelezhetőek.
A gondozó intézetek a hét minden napján, a délelőtti és a délutáni órákban is állandóan zsúfoltak voltak. A tüdőszűrésre, gondozásra, ellátásra váró felnőttek és gyermekek kénytelenek voltak órák hosszat várakozni a rossz és fertőzött levegőjű helyiségekben, mivel a vizsgálatok gyors lebonyolítása a készülékek sorozatos meghibásodása vagy alkatrészhiány miatt nem valósulhatott meg. A kisgyermekes szülők is a tbc-s betegek között várakoztak, és mivel nem biztosítottak számukra külön helyiséget, így könnyen megfertőződhettek. Az ellátás elégtelensége, a lakosság türelmetlensége, a személyzet hiánya, sok esetben felkészületlensége nem egyszer elégedetlenséghez vezetett.
A Jászberényi Tüdőbeteg-gondozó Intézet is panasszal fordult az Egészségügyi Minisztériumhoz, mert a csecsemők és gyermekek nem tuberkulotikus eredetű tüdőgyulladásának kezelését szintén a gondozó intézetre hárították. Ennek következtében előfordult, hogy a súlyos betegek 3-4 napig kezelés nélkül maradtak, a kint fekvő betegekhez pedig senki sem ment ki.
Nemcsak a betegek, de az alkalmazottak is elégedetlenkedtek. Az asszisztensek arra panaszkodtak, hogy nem tudnak „a jelenlevő betegek között nevelő és felvilágosító munkát végezni", az orvosokat sújtó rengeteg adminisztráció pedig a betegektől vette el a gyógyításra fordítható időt, ezért a betegek kijelentették: „nem engedjük tönkremenni az orvosunkat". Az orvosok ugyanis nem tudtak eleget tenni a rendeletben foglalt adatszolgáltatásnak, ezért fegyelmi vizsgálatot indítottak ellenük. Gyimesi Károly, a komlói tbc gondozó intézet vezető orvosa ellen például azért, mert nem tett eleget a statisztikai adatszolgáltatásnak. Az orvos kézzel írott levelében felsorolja mindazokat a hiányosságokat, amelyek miatt nem tudták elvégezni a munkát.
