„Így éltem túl a hirosimai atombomba robbanását”

„1945. augusztus 6-án reggel végeztem az éjszakai műszakkal a helyi gyárban. A következő napra szabadságot kaptam, és azt terveztem, hogy a barátaimmal a közeli Mijadzsima hegyekbe megyünk kirándulni. Azt beszéltük meg, hogy 8.15-kor találkozunk az állomáson, ám mikor indultam volna, és kinyitottam a bejárati ajtót, egy hatalmas robbanás tárult a szemem elé, majd a detonáció következtében az eszméletemet vesztettem. Csak később tudatosult bennem, hogy maga az atomrobbanás valójában 3 kilométerrel odébb volt.

Amikor felébredtem, a fejem vérzett, és több mint 30 méterre voltam az otthonomtól, legalábbis attól, ami maradt belőle. Sötét felhőt láttam az égen, a földön pedig minden lapos volt és égett – a láthatáron egyetlen ház sem állt már. Körülöttem mindenhol hisztéria uralkodott. Az emberek szörnyen megégtek. Mindenki vizet és a rokonait kereste. Több ezer holttest volt a földön szétszórva.

Elmentem a gyárhoz, azonban ott egyetlen munkatársamat sem találtam már élve, így elindultam megkeresni édesanyámat, aki nővérként dolgozott a helyi kórházban. Amikor megérkeztem, rengeteg halottat láttam, mindannyian olyan borzasztóan meg voltak égve, hogy esélytelen volt felismerni az arcukat. Hat napon át kerestem őt a városban, végül az iskolában találtam meg, ahol menedékre talált.

A nevén szólítottam. A hangja nagyon gyenge volt, de szólt hozzám. Az eltelt hat napban nem jutott vízhez, a szemét pedig kötszerek borították. Szereztem egy kiskocsit, ráfektettem, és hazatoltam. Rendkívül sok légy volt rajta, három napba telt, amíg teljesen megtisztítottam tőlük. A szomszédok örömmel látták őt, segítettek nekem leszedni a szeméről a kötéseket. Csak ekkor vettem észre, hogy a szemei csúnyán megégtek, a szemgolyói pedig épphogy nem estek ki a koponyájából. Semmi gyógyszerünk nem volt, nem tudtunk rajta segíteni.

Dühös voltam. A gyilkos bomba egyszerre irtott ki 80 ezer embert. Nem tudtam megbocsátani az Egyesült Államoknak. Amerikába akartam menni, hogy harcoljak, de nem volt rá pénzem. A háború után Japán annyira a padlón volt, hogy senki sem jött segíteni nekünk Hirosimába. Kis házikókat barkácsoltunk fából, a folyó vizéből csillapítottuk szomjunkat, azonban sehol sem találtunk ételt, így füvet ettünk, hogy túléljük.

Édesanyámat végül egy másik kórházba vittem. Az orvosok addigra már éhen haltak, az egyetlen ember, akinek megfelelő szakképesítéssel bírt, az az állatorvos volt. Azt mondta, el kellene távolítanunk anyám szemeit, ám mivel nem voltak meg a megfelelő eszközei, egy kést használt. Mindig emlékezni fogok anyám kiáltásaira. Szerencsére túlélte, és még sok évig velünk volt.

A tapasztalat pokoli volt. Eltökéltem, hogy a háború sohasem ismétlődhet meg, a béke követe lettem. Az 1960-as években jutottam el Amerikába, ahol az ENSZ egyik New York-i ülésén találkoztak az egyik olyan férfival, aki segített az atombomba megalkotásában. Bocsánatot kért. Azt mondta, egyáltalán nem tudta, mekkora pusztításra képes a bomba. Miután ez nyilvánvalóvá vált számára, abszolút háborúellenes lett.

Máig imádkozom a békéért az egész világon. A fegyverek gonosszá teszik az embereket. Nem kell mindig harcolnunk.”

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2013

• A múlt század romkocsmái
• A Romanov-ház utolsó évtizedei
• Udvari bolondok a történelemben
• Száz éve épült a szőnyi álomkastély
• Udvari arcképfestők és fejedelmi modelljeik
• A Magyar Néphadsereg és az Egri csillagok
• A Kennedy-család és az öröklött hírnév
• Nem volt könnyű életük az újkori udvari bolondoknak
• Robert Capa és Magyarország