Hét különleges nő a történelemből

2025. február 18. 14:20 Kulcsár Ádám

A férfiak dominálta történelemben nőként nagyot alkotni lenyűgöző teljesítménynek számított. A most következő hét hölgy azért került be a válogatásunkba, mert nem elégedtek meg a háziasszonyi szerepkör nyújtotta lehetőségekkel, hanem jóval többre vágytak.

Sass Flóra egy korabeli fényképen

Korábban

Terhes asszony megússza a kötelet

Egy gazdag ír ügyvéd törvénytelen leányaként született Anne Bonny családjával Amerikába költözött, ahol apja kereskedőként nagy vagyonra tett szert. A jómódú vörös hajú lány igazán jó partinak számított az Újvilágban. Öntörvényű természete miatt azonban csupán egy szegény halász tudta meghódítani, emiatt apja kitagadta.

Ezt követően a szerencsét próbáló ifjú pár gyakran fordult meg a kalózoktól hemzsegő Bahama-szigetek környékén. Néhány hónap után azonban Anne elhagyta férjét, és a Karib-térségben tevékenykedő, legendás „Calico” Jack Rackham kalóz szolgálatába állt, majd az ágyába bújt.

Anne Bonny kezében egy puskával. Charles Johnson ábrázolása

Ez nagy szó volt, mert a vad és indulatos teremtés a legenda szerint egy alkalommal félholtra verte azt a férfit, aki meg akarta erőszakolni. Nő létére férfiként vedelte a rumot, átkozódott és káromkodott, kiválóan bánt a pisztollyal és a karddal. Anne később barátságot kötött egy másik női kalózzal, Mary Readdel. Hónapokon át sikeresen fosztogatták a Karib-tengerre merészkedőket, ám 1720 őszén a parancsnokságuk alatti hajót királyi flotta támadta meg. A két nő hiába küzdött derekasan, a legénységük nagy része teljesen részeg volt, legyőzték, elfogták és Jamaicába vitték őket. A fosztogató férfiakat egytől egyig felakasztották, Anne és Mary csak azért kerülték el – az ítélet szerint: ideiglenesen – a kötelet, mert kiderült, mindketten gyermeket várnak. Read a börtönben halt meg, Bonny azonban kiszabadult. Valószínűleg sohasem tudjuk meg, hogyan.

Idős hölgy a rengetegben

„Amikor még gyermek voltam, hatalmas vágyat éreztem, hogy felfedezzem a világot. Irigyeltem minden egyes postakocsist, hiszen oly hosszú utat tesznek meg” – jegyezte fel egyszer a gazdag bécsi kereskedőcsaládba születő Ida Pfeiffer (1797–1858), aki már gyermekkorában is inkább a nadrágot választotta a szoknya helyett, és amikor csak tehette, fiús játékokkal játszott. Ötéves volt, amikor édesapja elvitte őt Egyiptomba és Palesztinába. Ez az utazás a kis Idára életre szóló hatást gyakorolt, olyannyira, hogy férje halála után, 1842-ben hozzálátott a gyermekkori álom megvalósításához. Először a Duna mentén leutazott a Fekete-tengerig, majd Isztambulon át Palesztináig. Az élményeiről írott Bécsi asszony útja a Szentföldre című útikönyv igen népszerű lett. Ennek bevételéből fedezte aztán skandináviai és izlandi felfedező útját.

1846-ban már világ körüli útra indult: Brazília, Tahiti, Kína, India, Belső-Ázsia és Görögország lakóival ismerkedett meg közelebbről. Miután megírta élménybeszámolóját, 1851-ben ismét megkerülte a világot: ezúttal érintette Afrikát és Észak-Amerikát, megfordult Szumátrán is, elsőként ő számolt be a batakok ősi népcsoportjáról.

Korabeli fotó Ida Pfeiffer osztrák uatzó és írónőről

1857-ben Madagaszkár felfedezésre indult. Az afrikai szigetország királynője, I. Ranavalona eleinte szívélyesen fogadta, ám amikor Ida Pfeiffer – akaratán kívül – belekeveredett egy európaiak által szervezett kormányellenes puccskísérletbe, az idős és még a maláriát is elkapó asszonynak haza kellett térnie. Ezen útjáról készült könyvét már fia, Oskar fejezte be.

Rabszolgából lady

A varázslatos szépségűnek mondott, erdélyi származású magyar felfedezőnő, Sass Flóra (1841–1916) gyermekkora meglehetősen mostoha volt. Szüleit 1848 őszén a szeme előtt mészárolták le a Nagyenyedre betörő románok, életét az oláh dajkája mentette meg. Nyolcéves volt, amikor rossz sorsa Törökországba vetette, tíz évig rabszolgaként élt, akkor vásárolta meg Vidinben egy angol mérnök, Samuel W. Baker. Néhány év múlva összeházasodtak. Amikor a nyughatatlan Baker elhatározta, hogy megkeresi a Nílus forrásvidékét, asszonya is vele tartott.

„Előre borzadtam, hogy mily veszélyeknek és elhagyatottságnak leend kitéve a rideg pusztaság közepette. Hiába kértem, hogy maradjon Kairóban, nemének állhatatosságával ragaszkodott szándékához” – jegyezte fel Baker, akinek engedékenysége vált a szerencséjévé: az expedíció tagjait ugyanis gyakran az asszony lélekjelenléte segítette ki a bajból. Amikor például a saját embereik lázadtak fel az embertelen körülmények miatt, a türelmesen agitáló Flóra nyugtatta le a kedélyeket, máskor pedig gondos ápolással ő kúrálta ki férjét a magas lázzal járó betegségéből.

A Nílus folyásirányával szembehaladva 1864-ben érkeztek el két jelentős felfedezésükhöz: a Murchison-vízeséshez, majd pedig az Albert-tóhoz, az afrikai folyó második forrásához, amelyet a házaspár nevezett el az angol királynő elhunyt férjéről. Két évvel később Sass Flóra férjét lovaggá ütötték, ő maga azonban egykori rabszolgaként (más források szerint a „vadházasságuk” miatt) nem léphetett be a Buckingham-palota utolsó termébe. Mindez a halála után száz évvel előkerült naplójából tudható.

A hullámok királynője

„Az emberek azt mondták, a nők képtelenek átúszni a Csatornát, bebizonyítottam, hogy tévednek” – mondta az amerikai Gertrude Ederle (1905–2003), aki már 12 évesen megdöntötte a 800 méteres gyorsúszás világcsúcsát, amellyel a legifjabb világrekorder lett.

Az 1924-es párizsi olimpiáról egy arannyal és két bronzzal hazatérő Trudy legfőbb célja a La Manche csatorna átúszása volt, amely előtte csupán öt férfinek sikerült. Gertrude első, 1925-ös kísérlete kudarccal zárult, ugyanis edzője azt hitte, hogy az éppen pihenőt tartó lány rosszul van, így segítséget küldött neki, amiért diszkvalifikálták.

Második nekirugaszkodása 1926. augusztus 6-án már sikeres volt, 14 óra 31 perces rekordját csupán 1950-ben tudták megdönteni, ráadásul két órával jobb időt úszott, mint az addigi leggyorsabb férfi.

A motorkerékpáros védőszemüvegben úszó Gertrude-ot az Elzász nevű vontatóhajó kísérte, ahol családtagjai és az őt szponzoráló New York Daily News és Chicago Tribune újságírói kaptak helyet. Más újságírót nem engedtek fel a fedélzetre. A hoppon maradt zsurnaliszták egy másik hajót béreltek, amely állítólag többször is túl közel ment az úszóhoz, veszélyeztetve a sikerét. Ugyanakkor a brit sajtóban olyan vádak is megjelentek, hogy a két vontatóhajó gyakorlatilag megvédte Trudyt a nagy hullámoktól, ezért tudta lényegesen könnyebben teljesítenie a távot.

A 20 éves sportolónőt az angol partoknál egy brit bevándorlási tiszt fogadta, aki – a szabály az szabály – legelőször az útlevelét kérte el. A világrekordert hazatérésekor kétmillióan ünnepelték a New York utcáin tiszteletére rendezett parádén.

Máig megoldatlan rejtély

1920-ban Amelia Earhart befizetett egy tízperces repülőútra, és rögvest örökre bele is szeretett a szárnyalásba. Attól kezdődően minden pénzét erre fordította. A világon 16. nőként megszerezte a pilótaengedélyt, 1928-ban az Atlanti-óceánt első nőként repülte át. Egy csapásra világhíresség vált belőle, holott – ahogy ő fogalmazott: – csupán „csomag” volt.

Miután rekordok sorát állította fel, 40 évesen élete legnagyobb vállalkozásába kezdett: körbe akarta repülni a Földet. Szupersztárnak kijáró médiafelhajtás közepette 1937 júniusában indult el Miamiból Fred Noonan navigátor társaságában. Egy hónappal később már a csendes-óceáni szigetvilág felett repültek, a korabeli pontatlan térképek miatt azonban eltévedtek.

Ameila Earhart, háttérben repülőgéppel. Korabeli fotó

A páros 1937. július 2-án vágott neki az újabb, négyezer kilométeres távnak, a cél az alig két kilométer kiterjedésű Howland sziget volt. A tengeren három amerikai hajó segítette őket fényeikkel és rádiókapcsolattal. Earhart az indulás után hét és fél órával közölte, hogy fogy az üzemanyag, majd nem sokkal később a kapcsolat váratlanul megszakadt. Többé senki sem látta, hallotta őket. A példátlan méretű mentőexpedíció sem talált rájuk. Egyes feltételezések szerint eltévedtek, és az 500 kilométerrel délnyugatra fekvő Kiribati-szigetek egyikén landoltak, segítség híján azonban éhen haltak. Mások szerint a feminista ikon valójában kém volt, és egy japán börtönbe került, majd 1945 után álnéven kezdett új életet.

A Tiltott Városban

A gyermekkorában már párizsi otthonából is igen gyakran megszökő Alexandra David-Néel nem találta helyét Európában: bár volt szabadkőműves, anarchista és operaénekes is, érdeklődését mindig is a kelet kincsei kötötték le. Keresztanyja örökségéből jutott el első ízben Indiába, amely elkápráztatta őt.

Már 36 éves volt, amikor feleségül ment egy tuniszi vasútmérnökhöz, akinek akkor már négy éve volt a szeretője. Házasságuk viharos volt, ám a kölcsönös tisztelet jellemezte, habár férje igen megorrolt rá, amikor Alexandra 1911-ben Indiába utazott, és csupán 14 évvel később tért vissza. Hosszú kalandjai során találkozott a 13. Dalai Lámával, ez európai nővel addig nem történt meg. A buddhizmus tanításai után kutatva több tibeti kolostort is felkeresett, az egyikben találkozott a 15 éves Aphur Jongdennel, akit szinte fiaként kezelt, onnantól együtt folytatták útjukat. Legfőbb céljuk, a Tiltott Város, a külföldiek számára tiltott Lhásza felkeresése ekkor még nem, csupán 1924-ben teljesült. Koreából indulva Kínán és a Góbi-sivatagon átvágva koldusruhában jutottak el Tibet fővárosába. Két hónapot tölthettek el ott, a nő fürdési szokása (minden reggel megmártózott a folyóban) azonban lebuktatta őket.

1925-ben tértek vissza Franciaországba, ahonnan aztán a jogilag is örökbe fogadott Jongdennel indultak előadói körutakra szerte Európában. 1937-ben, 69 évesen úgy döntött, ismét visszatér Tibetbe, ám a japán–kínai háború miatt fiával a véres pokol közepébe csöppent. Kilenc évvel később hazatért, és 100 éves korában bekövetkezett haláláig folytatta a tanulást.

Nő az űrben

„Ne legyen idősebb, mint 30, legyen könnyebb, mint 70 kg, de ne legyen magasabb 170 cm-nél” – ezeknek a paramétereknek 1962-ben mindenképpen meg kellett felelnie a szovjet űrprogramba jelentkező 400 hölgynek, akik közül aztán ötöt választottak ki. Köztük volt Valentyina Tyereskova is, akit az említett feltételeken túl proletár felmenői és az a tény repített a végső jelöltek közé, hogy tapasztalt ejtőernyős is volt.

Az űrprogram elsődleges célja az volt, hogy megvizsgálják, miként birkózik meg a női szervezet az űrutazás viszontagságaival. Az addig textilgyári munkásként dolgozó nőnek a kiképzés során a műszaki oktatás mellett a centrifugában 12 G-s gyorsulást, valamint a hőkamrában 80 fokos hőséget kellett kibírnia.

Valentyina Tyereskova úrhajós felszerelésben

A kilövés pillanata 1963. június 16-án érkezett el. A kiválasztásban a végső szót a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov mondta ki. Az általa favorizált Tyereskova a Vosztok–6, míg a Vosztok–5 fedélzetén az előzetes tervekkel ellentétben nem egy másik nő, hanem Valerij Bikovszkij kapott helyet. A kétórás visszaszámlálást követően a Csajka hívójelű, mindössze 26 éves asztronauta első nőként lépett ki a kozmoszba, ahol 71 órát töltött. Vagyis egymaga több időt, mint addig Amerika összes űrhajósa együttvéve.

A Földet 48-szor megkerülő Tyereskova nevéhez fűződik az is, hogy elsőként sikerült kapcsolatot létesíteni egy másik űrhajóval, a Vosztok–5-tel. Amikor megkezdte a Föld felé tartó ereszkedést, egy programhiba miatt majdnem életét vesztette. A végül is sikeresen földet érő Tyereskova valóságos szupersztárrá vált, és mindmáig ő az egyetlen női űrhajós, aki űrutazás közben egyedül tartózkodott a fedélzeten.