Robinsonná válhattak a kalandvágyó gyerekek a régi Városligetben

2023. augusztus 14. 09:50 Múlt-kor

Ahogy a 19. század utolsó negyedében egyre gondozottabbá, parkjellegűvé vált az egykori Városerdő, és rohamosan növekedett használóinak száma, megoldásra váró kérdésként merült fel a telepített növényzet megvédése, mert gyakori volt a rongálás. Sokan úgy gondolták, hogy a fővárosi, közösségi tulajdonban lévő nyilvános parkban – mivel nincs tiltva –, bármit megtehetnek. A sétányokon virágot szedhetnek, a fákról gallyakat tördelhetnek, viselkedésükkel másokat zavarhatnak. Aktuálissá vált a park- és sétányhasználat korábban nem létező normáinak meghatározása.

Korábban

A városegyesítést követően, 1881-ben a fővárosi közgyűlés a Liget bejáratainál kihelyezte az első figyelmeztető táblákat. A korábban nem létező, ezért eleinte szokatlan tiltások és korlátozások természetesen felkeltették a fővárosi élclapok figyelmét is. Sorozatban születtek a viccek és karikatúrák a szabályok megszegőiről. A kihelyezett szöveg egyébként önmagában is igen tanulságos:

A 19. században nem alakítottak ki a gyermekek mozgásigényéhez alkalmazkodó, mai értelemben vett, a felnőttek által használt területtől elkülönített játszótereket. Ebből számos konfliktus adódott a Városligetben is, ahol a parkőrök szigorúan ügyeltek a virágágyások és a gyep épségére. A fűre lépni nem volt szabad. Szaladgálásra, labdázásra csak a felnőttek által használt sétányokon nyílt – erősen korlátozott – lehetőségük a gyerekeknek. A Budapesti Hírlap 1911-ben felháborodott cikkben kelt ki a ligeti őrök túlkapásai ellen: „Az őrök állandóan széjjelvagdossák azokat a labdákat, amelyek a pázsitra esnek, s mindent megtesznek, hogy a gyerekek ne játszhassanak a kedvük szerint a ligetben.”

A kamaszodó, tizenéves korosztályt másfajta játékok vonzották, mint a felnőttek közelében totyogó kicsiket. A kalandot kereső, csapatokba verődő környékbeli fiataloknak a 19. század közepétől kedvelt játszóhelye volt a Városliget. Ágai Adolf író így emlékezett vissza az 1850-es évek fordulójára, az ifjúkori kalandozásokra a Városligeti tó környékén 1908-ban megjelent, Utazás Pestről Budapestre 1843-1907 című könyvében: „A tavon akkoriban is tettünk nagy tengeri utakat, csakhogy többnyire fakó és névtelen hajókon, míg most a kikötőben egész raj tarkállik. Biz' ott fél napokon át evickéltünk, néha pajkosan, néha álmatagon vesztegelve, mialatt nádi sípot metszettünk a parton, s a Robinson kalandjain megrészegült lélekkel bujkáltunk a Pávasziget belső részeiben, ahol egyszer emberi nyomra is akadtunk. Vagy ott hűseltünk a híd alatt, kihúzva csolnakunkat.”

Tipikus konfliktusforrás volt ebben az időben a katonatisztek előzékenynek nem mondható viselkedése is. A lovaikat járató tiszt urak gyakran letértek a kijelölt lovaglóutakról. Amint egy korabeli feljegyzésben olvasható, a közparkokba a hadsereg tisztjei és a Ludovika hallgatói „egyénenként, ritkábban csoportosan belovagolnak, a járdákon és a növényzeten keresztülvágtatnak, az őket fegyelmezni akaró parkőröket semmibe veszik, sőt esetenként fizikailag bántalmazzák őket.”

1889-ben Fuchs Emil főkertész írásban is panaszt tett amiatt, hogy a katonai lovaglóiskola tisztjelölt csapata, egy kapitány és egy hadnagy vezetésével, a Liget gyalogútjain és gondozott gyepén lovagolt. A csoportos gyakorlatozást a parkőrök felszólítására sem hagyták abba, sőt, a tisztek részéről „az illendő felszólításra gorombáskodó visszautasítás volt a válasz”. Mivel nem egyedi panaszról volt szó, a főváros vezetése hatékony intézkedést kért a hadtestparancsnokságtól a tisztjei által okozott rongálások és a gyalogos, sétálgató közönség háborgatása miatt, melyet a parancsnok írásos válaszában meg is ígért.

(x)