Grófnőnek adta ki magát, másfél évtizeden keresztül vadászott a francia Riviérán a „Tolvajok Királynője”

Egy szegénysorból származó, ám leleményes francia nő a Belle Époque csúcsán mesterien verte át a Földközi-tenger partjára üdülni és költekezni járó gazdag polgárokat, akik azt hitték, egy valódi arisztokrata mozog köreikben, és készségesen kiszolgálták minden kívánságát.

Hangtalanul suhanó árny

1908. március 8-án a hajnali órákban csendes volt Nizzában a híres Promenade des Anglais, és hasonlóan hangtalanok volt az itt található Hôtel Impérial folyosói is. Az egyiken azonban ekkor épp egy talpig feketébe öltözött nő osont végig nesztelenül, filctalpú cipőben.

Az árnyak közé olvadó alak fekete leplet viselt, amely eltakarta arcát, és egy ezüst (más források szerint nikkelezett) tolvajkulcs-készletet is hordott magánál (mint arról a magyar Reggeli Hírlap 1930-ban megemlékezett, kifinomult eszközeit egy olyan „kis hengeralaku, elefántcsontból készült necessaire”-ben tartotta, „amelyet a női tolvajnál a leggondosabb motozás sem tud felfedezni, annyira el lehet rejteni”). Több évi üldözés után azonban ezúttal felkészülten várták őt a törvény emberei.

A magát Monteil grófnőjeként előadó, avagy az újságok által „álgrófnőként” (pseudocomtesse) ismert hölgy valójában ékszertolvaj, betörő, és szélhámos volt, továbbá azt is tudni vélték róla, hogy egy valóságos tolvajszervezet vezetője, amely a Földközi-tenger leggazdagabb turistaparadicsomaira szakosodott.

„Monteil grófnőjének” elfogása azonnali médiaszenzációt keltett, a külföldi újságok is címlapon számoltak be róla. A cikkek rendszerint szépségét és ravaszságát emelték ki, „a Pók”, illetve „a Tolvajok Királynője” címet aggatva rá. A részletekbe merülő beszámolók ódákat zengtek drága, csipkés estélyi ruháiról és modern bőröndjeiről, amelyeket összeillesztve egy teljes állószekrényt kapott az ember.

Nem meglepő, hogy letartóztatására – ahogy bűncselekményei nagy részére is – Nizzában került sor, a francia Riviéra egyik leghíresebb városában. A külön hercegségként létező Monacót is magában foglaló gyönyörű tengerparti régió W. Somerset Maugham angol regényíró megfogalmazásában egy „napsütötte hely sötét alakoknak”, amelynek hangulata akkoriban ellenállhatatlan lehetett egy efféle bűnöző számára.

A Riviéra ugyanis telis-tele volt gazdag prédával, akiket az vonzott a térségbe, hogy az a korabeli európai arisztokrácia körében is egyre felkapottabb volt. Maga Viktória brit királynő nem kevesebb, mint kilenc alkalommal látogatott ide, a monacói Monte Carlo kaszinója pedig már ekkor legendás hírnévnek örvendett.

A környező országokban ugyanis ekkoriban az ilyen létesítmények tiltottak voltak, Monte Carlóban pedig a tehetős vendégek nem csupán azzal nagyzolhattak, hogy megengedhették maguknak az utazást, de azzal is, hogy itt nyíltan semmibe vehették saját országuk törvényeit. Az efféle viselkedést a korabeli elit korántsem megvetendő, inkább utánozandó mintaként fogta fel.

Az Amerikából hazatért grófnő

A Riviéra fényűzése igencsak távol állt attól a térségtől, ahol a későbbi „Tolvajok Királynője” – valódi nevén Amélie Condemine – nevelkedett. Édesapja hentes volt egy Mâcon nevű kisvárosban a közép-franciaországi Saône-et-Loire régióban, amely szélesebb körben leginkább borvidékként ismert.

18 évesen feleségül ment egy Ulysses Portal nevű borkereskedőhöz, aki 14 évvel volt idősebb nála. A pár Párizsba költözött, az ezt követő időszakról pedig szinte semmit sem tudni a lány életében. Annyi bizonyos, hogy tíz együtt töltött év után elváltak, Amélie pedig az Egyesült Államokba költözött.

Erről az időszakról ugyancsak meglehetősen kevés információ áll rendelkezésre, mindössze a rendőrség által később a nő holmijai közt lefoglalt fényképek adnak tanúbizonyságot arról, hogy Amélie idővel a New York-i elit köreiben találta magát. 1888-ban visszatért Franciaországba, és immár Monteil grófnőjének nevezte magát.

Az év egy részét egy párizsi lakásban töltötte, bűncselekményeit azonban kizárólag olyan helyeken hajtotta végre, ahová a gazdagok utaztak üdülni: Genfben, Alexandriában, Monte Carlóban, és a francia Riviéra városaiban. Ennek oka egyszerű volt: itt lényegesen könnyebben el tudott vegyülni, és hatékonyabban elő tudta adni kitalált személyazonosságát, a lebukás veszélyét minimalizálva.

A valódi francia arisztokrácia ugyanis ekkoriban egy rendkívül zárt közösség volt, amelynek tagjai azonnal felismerték a nem körükből valókat: az önjelölt „grófnő” előttük már csupán azzal lebukhatott volna, ha egy ritka családnevet helytelenül ejt ki. A francia nemesség azonban ekkoriban még csak elvétve látogatott a Riviérára, ami kettős előnnyel is járt Amélie számára. Azon túl, hogy áldozatai könnyen elhitték a származásáról szóló meséjét, az itteni szállodatulajdonosok és más vállalkozók még üdvözölték is jelenlétét, gondolván, hogy egy valódi arisztokrata tünteti ki őket látogatásával. „Monteil grófnőjét” így hát mindenhol szívesen látták a Riviérán.

1892-re azonban már a rendőrség is felfigyelt arra a „véletlen” egybeesésre, hogy a grófnőt vendégül látó szállodákban rendszerint nagy mértékben megnő a nagy értékű lopások száma. Ennek ellenére a „Tolvajok Királynője” további 16 éven keresztül űzte játékát a Földközi-tenger partvidékén, mielőtt letartóztatták volna.

A beszámolók szerint ezen idő alatt valóságos tolvajhálózatot épített ki, melynek tagjai az övéhez hasonlóan magasztos személyazonosságot ötlöttek ki maguknak – egyikük olasz diplomatának, másikuk egy gazdag hajótulajdonos fiának adta ki magát.

A nép hőse

Maga a „grófnő”, miután megszállt az adott szállodában vagy túrahajón, rendszerint körbejárt és felmérte a többi vendég vélhető „értékét”. Egy füzetet, amelyben becsléseit rögzítette, a rendőrök is megtaláltak holmija közt párizsi lakásán. Miután kiválasztotta célpontját, a kora hajnali órákban hangtalanul behatolt az illető szobájába, elcsente értékeit, majd ugyanilyen nesztelenül távozott.

Amélie tárgyalásán egyetlen, a birtokában talált ékszerről sem tudták bebizonyítani, hogy lopott lenne – a „grófnő” és hálózata tehát vélhetően a törvénytelenségekre is nyitott ékszerészekkel működött együtt. Ezek hajlandóak lehettek vagy megvásárolni tőlük a lopott árut, vagy az abban lévő drágaköveket új ékszerekbe foglalni, amelyeket aztán nem ismertek fel korábbi tulajdonosaik.

Miután a rendőrség elfogta, és fény derült hihetetlen történetére, a sajtó egyfajta népi hőst kreált „Monteil grófnőjéből”. A cikkek kiemelték ügyességét és vakmerőségét: egy alkalommal például ugyanazt a svájci bankárt egymás után háromszor is kifosztotta. A férfi a harmadik alkalommal már megneszelte a tolvaj jelenlétét, és felriasztotta a közelben alvókat, azonban Amélie-nek sikerült olyan gyorsan visszaszaladnia saját szobájába és ágyába bújnia, hogy a tolvajt keresők fejében meg sem fordult, hogy ő lehet az.

Egy másik alkalommal Alexandriában a szálloda vezetése fogta gyanúba Amélie-t és társát, azonban a páros azonban a bíróságon támadta meg az általuk méltatlankodva teljességgel alaptalannak nevezett vádat, és nyert: a szálloda rágalmazásért volt kénytelen még kártérítést is fizetni.

Egy harmadik esetben a „grófnő” egy neki udvarló gazdag katonatisztnek adott kölcsön 20 000 frankot, hogy azt egy nyereséges befektetésbe kamatoztassa – közben a férfi elejtette, hogy szobáján 100 000 frankot tart egy fiókban. Amélie még aznap este betört hozzá, visszavette saját 20 000 frankját és elcsente a tüzértiszt 100 000-ét is, majd, mintha mi sem történt volna, újabb randevúra indult a férfival – aki, miután fény derült a lopásra, sűrű bocsánatkérések közepette újabb 20 000 frankot utalt ki a „grófnőnek” kárpótlásul.

A felettébb ügyes tolvaj Robin Hood-szerű karakterként való beállítása nem volt teljesen alaptalan: a Le Petit Parisien című lap szerint párizsi bejárónője például igencsak kedvelte, és állítása szerint bőkezű volt a borravalóval.

Mindazonáltal az efféle jellemzésekre vélhetően hatással volt a századforduló Franciaországának súlyos vagyoni egyenlőtlensége. Az ilyen gondok által sújtott társadalmakban a bűnözőket szinte automatikusan heroizálni kezdi a róluk olvasó vagy halló átlagember. A mindennapokban csalódottak számára a tolvajok és rablók helyzetének átérzése egyfajta átmeneti, képzeletbeli menekvést jelent szorongással teli helyzetükből.

A maga részéről a „pseudocomtesse” sohasem ismerte be bűncselekményeit: azt állította, ékszerei és pénze többek közt egy spanyol grand, illetve egy egyiptomi pasa ajándékai voltak. Miután ennek ellenére 10 év börtönre ítélték, Amélie Condemine-ről elhallgattak a lapok, személye pedig lassan feledésbe merült. Ahogy 1908. április 26-án a Pesti Napló is beszámolt róla, az álgrófnő ellen letartóztatását követően a belgiumi Ostendétől a Riviéra különböző városaiig számos helyről összesen több mint 300 feljelentés érkezett.

Habár a bűnügyi nyilvántartás dokumentumai megerősítik, hogy tíz év elteltével, 1918-ban szabadult, további sorsa ismeretlen. Az egykor fényűző Hôtel Impérial, ahol annyi sikeres betörését elkövette, ma már egy állami gimnáziumnak ad helyet.