7 végzetes pillanat

Európa legínycsiklandóbb osztrigáit évszázadokon át önállóan dolgozó nők termelték ki

2018. október 30. 16:09 Múlt-kor

Egy francia tengerparti kisváros különleges berendezkedésében az év nagy részében a nők végeztek minden tevékenységet a férfiak távollétében évszázadokon keresztül. A 19. században és a 20. század elején Cancale asszonyai népszerű példává váltak a nőjogi mozgalomban.

osztrigák
Osztrigaszedésből visszatért nők Cancale-ban

A tengeri ínyencség

A franciaországi Bretagne-ban, Ille-et-Vilaine megyében található Cancale kisváros több mint két évezrede híres az osztrigáiról, amelyekért több neves uralkodó is rajongott a történelem során. Kr. e. 56-ban Julius Caesar csapatai héjak egész halmait hagyták maguk után ittjártukkor, 1500 évvel később pedig a Napkirály, XIV. Lajos francia uralkodó biztosította a település kiemelt státusát azzal, hogy kizárólag az innen származó osztrigákat volt hajlandó fogyasztani.

A 19. és a 20. századra azonban az osztrigák mellett női lakosai miatt is ismertté vált a városka. Amikor a női választójog még csak óvatosan puhatolandó kérdés volt, a női politikus vagy üzletember pedig ritkaságszámba ment, a királyok osztrigájának gyűjtése a város nők általi működtetését tette szükségszerűvé. Az ínyencségek iszapos élőhelyükről való begyűjtése mellett a nők ügyeltek a kikötő és a város rendjére. Ők tárgyalták ki az osztrigaexportról szóló szerződéseket is a kereskedőkkel – elengedhetetlen részeivé váltak a város életének és elit gasztronómiájának, a sajtó pedig dicshimnuszaikat zengte.

A 16. századtól egészen a 20. század elejéig Cancale-nak két fő bevételi forrása volt: az Újvilágban fogott halak, illetve Bretagne „Smaragdpartjának” osztrigái. A nagy földrajzi felfedezések korában a francia királyi kincstár fontos támasza volt a tőkehal-kereskedelem, a királyi lakomák egyik exkluzív fogása pedig az itteni osztriga volt. A tengerjáró Cancale fiai úgy nőttek fel, hogy a kötelező iskolaéveket csupán ki kell várniuk, mielőtt hajóra szállhatnak, és a távolban a tengerből kinövő Mont-Saint-Michel mesebelinek tűnő várát lassan szem elől tévesztve nyugatnak indulhatnak, a mai Kanada keleti partvidékére, Újfundlandra. A cancale-i férfiak és fiúk itt aztán több hónapon keresztül a tőkehalban gazdag vizeket halászták, kapásukat pedig sóban tartósítva hazaszállították exportra.

Ezek az évente induló expedíciók az év jó részére, vagy akár ennél is hosszabb időre gyakorlatilag férfiak nélkül hagyták Cancale-t. A tenger veszélyei, a hajóutakon előforduló betegségekkel és éhezéssel karöltve szinte garantálták, hogy minden évben több férfi száll hajóra, mint ahányan visszatérnek, és sok nő végleg férje, fivére vagy fia nélkül maradt. Cancale kultúrája erre a bizonytalanságra sajátos választ alakított ki: ha nem jött hír egy hajó vagy legénységének sorsáról, a hagyomány azt követelte, hogy a nők négy évet várjanak, mielőtt elkezdik az eltűnteket halottként gyászolni. A fiatal özvegyek, illetve hosszabb ideig férjük nélkül élő nők a mindennapok részévé váltak. Cancale asszonyai számára létfontosságú volt egyedül vinni a háztartást, bevétellel rendelkezni, és függetlennek lenni akkor, amikor Európa nagy részén ez még hallatlan volt.

Minden évben volt azonban egy időszak, amikor a férfiak és a nők együtt dolgoztak a városban: kora tavasszal a teljes lakosság összegyűlt, hogy több száz hajóval az öböl fenekéről összegyűjtsék, és a későbbi „aratás” helyén, az úgynevezett „parkokban” „elvessék” az osztrigákat. A hivatalnokok lezárt raktárakból hozták elő a vonóhálókat, a cancale-iak pedig felszerelték azokat hajóikra, és egy adott jelre egyszerre indultak neki az öbölnek. Az öböl teljes végigjárása akár egy egész napot is igénybe vehetett.

Amint azonban a férfiak elindultak az amerikai kontinens felé, a nők átvették az irányítást. A Cancale-öböl híresen sebes dagálya versenylóként söpört végig naponta kétszer a „parkokon”, ahová az osztrigákat telepítették, több mint 1300 milliárd liter tápanyagban dús vízzel elöntve őket, mielőtt hasonló sebességgel visszavonult volna az ember által jelölésekkel és barázdákkal ellátott iszapos síkságról. A 19. és 20. századi újságírók lenyűgözve írtak a nőkről, akik „órákon át görnyedeztek a nedves, süppedős homokban, kitéve az időjárás minden szeszélyének.” Magas, térd fölé érő csizmáikban ügyesen közlekedtek a ragacsos iszapban, fonott kosaraikba gyűjtve az osztrigákat. „Befelé tartva az ágyásoktól, éppen előtte maradtak a sebesen beáramló dagálynak.”

2018. tél: 7 végzetes pillanat
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
A Detroit Free Press Cancale-lal foglalkozó cikkeSargnt festményeAz étterem napjainkbanOsztrigák szortírozása a tengerpartonA Delphos Daily Herald  cikke

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!