Elutasított ultimátumokkal kezdődött a láncreakció, amely az I. világháború kitöréséhez vezetett

Párizs és London utcái a hadbalépés bejelentése után – az emberek ekkor még nem sejtették, hogy a történelem egyik legsötétebb négy éve vár rájuk

Úton a fegyveres konfliktus felé

Szerbia és a Monarchia konfliktusa olyan sebességgel szélesedett világháborúvá, hogy szinte lehetetlen egyetlen országra hárítani a teljes felelősséget. Érdemes leszögezni, hogy a nagyhatalmak közötti 1914. nyári hadüzeneteket tekintve Orosz- és Franciaország látszólag agresszió áldozata lett Berlin és Bécs irányából, míg az antanthatalmak közül csak az Egyesült Királyság volt az, amely nem fogadott, csak küldött hadüzenetet 1914 nyarán.

Az osztrák-magyar-szerb konfliktus Szerbia 1878-as függetlensége óta meghatározó volt a Balkánon, sőt 1908-ban és 1912-ben osztrák-magyar mozgósításhoz is vezetett. A nagyszerb gondolattal a Monarchiában és Belgrádban szimpatizálók együttműködése sem volt titok, ráadásul Gavrilo Princip szervezete, az Ifjú Bosznia („Mlada Bosna”) szerbiai összeköttetéseit is felgöngyölítette a merényletet követő vizsgálat. Bár az elkövetők osztrák-magyar alattvalók voltak, és Szerbia felelőssége akkor még nem nyert bizonyítást, a merénylet így is megfelelt a casus bellinek.

A szarajevói merénylet (Achille Beltrame illusztrációja)

Egy nappal a trónörökös temetése után, július 5-én II. Vilmos porosz király és német császár ultimátum küldésére bíztatta a Monarchiát, támogatásáról biztosítva háború esetén. Berchtold osztrák-magyar külügyminiszter, a közös minisztertanács elnöke már a július 7-ére összehívott kormányülésen számított rá, hogy a Szerbiával való fegyveres összeütközés orosz háborút von maga után. Ez indokolta a balkáni konfliktus diplomáciai előkészítését is, amely a német szövetség biztosítását jelentette.

Oroszország összeurópai kérdésnek tekintette az osztrák-magyar-szerb viszályt, s úgy látta, hogy az nem egyszerűen két szomszédos hatalom ügye. A cári birodalomnak – amellett, hogy balkáni érdekszféráját akarta biztosítani – annyiban igaza volt, hogy a balkáni konfliktusoknak rendszerint nagyhatalmi beavatkozás lett a vége a XIX. században. A Monarchia viszont nem engedhette meg, hogy az oroszok által támogatott szláv nemzetek a gyengeség jelének vegyék a Habsburg trónörökös büntetlen, egy délszláv bűnszervezet által történt meggyilkolását.

A helyzet gyors eszkalálódására II. Vilmos sem számított, mert nem sokkal július 5. után hajókirándulásra indult a norvég fjordokhoz. A német szövetségi rendszer már ekkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis július 17-én Nikola Pašić szerb miniszterelnököt biztosította az olasz kormány, hogy a szerb függetlenség érdekükben áll.

Mérey Kajatán gróf, a Monarchia római nagykövete három nappal ezután figyelmeztette is Bécset, hogy a szövetséges olaszok a helyzetet nem tekintik casus foederisnek, így amellett, hogy legfeljebb jóindulatú semlegességükre lehet számítani, a Monarchia területi terjeszkedését sem néznék jó szemmel. Raymond Poincaré francia államfő ugyanekkor utazott el Pétervárra orosz szövetségeséhez, miközben Edward Grey angol külügyi államtitkár úgy nyilatkozott a német nagykövetnek, hogy „irtózik a nagyhatalmak háborújától”. Mindeközben Európa vezetői és közvéleménye feszülten várta az osztrák-magyar reakciót.

Bécsben eközben már az volt a kérdés, hogy mi kerüljön a Belgrádba címzett jegyzék szövegébe. Július első három hetében ez is eldőlt, de az ultimátum elfogadhatósága és a háborús célok kérdésében Tisza István magyar miniszterelnök személyében ellenzőre találtak a közös kormány tagjai.

Tisza miniszterelnökként, mint a közös kormány meghatározó tagja, egyedüliként ellenezte a konfliktus fegyveres útra terelését. Tisza tudta: egy nyertes háború sem hozhat sok jót a Monarchiának, mert a délszlávok bekebelezése veszélyeztetné a dualista egyensúlyt, csökkentve ezzel Magyarország szerepét a birodalomban. Tisza emellett félt, hogy a papíron szövetséges Románia a Monarchiára támad, ami egy többfrontos háborúban Erdélyt igencsak veszélyeztetné. 

Tisza István (Benczúr Gyula festménye)

Az ultimátumról az volt az álláspontja, hogy „keményeknek kell, de nem szabad teljesíthetetlennek lenniük” a feltételeknek, Tisza ragaszkodott hozzá, hogy háborúra csak akkor kerüljön sor, ha nem sikerül Szerbiát diplomáciai úton megalázni.

A magyar kormányfőnek végül csak annyit sikerült keresztülvinnie, hogy területi növekedés nem szerepelt a Szerbia elleni háborús célok között (legfeljebb a szabácsi hídfőt tartotta annektálásra alkalmasnak, stratégiai célokból). A mozgósítást is csak az elfogadhatatlanná tett ultimátum visszautasítása esetére helyezték kilátásba.

1. Úton a fegyveres konfliktus felé
2. Elutasított ultimátumok

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

nyár
Múlt-kor magazin 2023

• Kapitalista szórakoztatás a vasfüggöny árnyékában 
• A marokkói bazárok kincsei
• A királyi konyha és a maradékok sorsa
• A marokkói bazárok kincsei
• A nyugati bűnügyi sorozatok virágzása a 70-es, 80-as években
• Kapitalista szórakoztatás a vasfüggöny árnyékában 
• Szocialista televíziós sorozatok a kádári Magyarországon
• Vonzó ellenfelek - Az amazonok
  
• Negyven éve mutatták be az István, a királyt