Ellentétes elgondolások szerint gyarmatosította az Újvilágot Spanyolország és Anglia

Míg az Újvilág 15. század végi felfedezése után a spanyol uralkodók szinte megszállottan keresték a módját Közép- és Dél-Amerika igába hajtásának, addig a másik nagy tengeri hatalom, Anglia Tudor-házi királyai és királynői jóval kevesebb figyelmet fordítottak az óceán túlpartjára. Voltaképpen a véletlennek köszönhető, hogy egyáltalán megkezdték Észak-Amerika gyarmatosítását.

Az első partra lépők

1498 szeptemberében a spanyol korona szolgálatában álló genovai Kolumbusz Kristóf harmadik nyugatra vezető útján első európaiként lépett a kontinentális Dél-Amerika földjére – ezt megelőzően csak a karibi szigetvilágban szállt partra. 15 hónappal korábban egy másik itáliai, John Cabot, azaz Giovanni Caboto velenceiként, angol zászló alatt a vikingek óta először lépett hasonlóképpen Észak-Amerika földjére. A dátumok közelsége ellenére azonban a további események egészen eltérően alakultak a két kontinensrészen.

A spanyolok fél évszázadon belül két őslakos birodalmat hajtottak igába és addig elképzelhetetlen mennyiségű kincset szállítottak vissza folyamatosan az Ibériai-félszigetre. Az angolok ehhez képest még 130 évvel később is csupán a James folyó torkolatánál egy rossz fekvésű erődítményt, egy, a massachusettsi Plymouthnél lévő dombot, illetve elszórt új-fundlandi telepeket védve veszítettek több ezer embert. Mi volt e hatalmas lépték- és eredménybeli különbség oka?

A két nagyhatalom eredeti célja a gyarmatosítással ugyanis azonos volt: aranyat kerestek. Míg azonban a spanyolok aranykincsek tömkelegét és bányák sokaságát találták a fennhatóságuk alá került területen, és tonnaszám szállítottak el, addig az angolok Virginia part menti területeiről és a Baffin-szigetről értéktelen földet és törmeléket rakodtak a hajóikra abban a meggyőződésben, hogy az aranyat tartalmaz, amelyet majd ki lehet nyerni belőle. Miután azonban kiderült az igazság, igen kevesen láttak lehetőséget az észak-amerikai gyarmatokba történő befektetésben.

Nem volt azonban teljesen veszett ügy a gyarmatoké: az angolok hamar rájöttek, hogy ha már a saját területeiken nem találnak aranyat, a lassan mozgó spanyol gályákat kifosztva könnyedén megszerezhetik. Az angol korona kalózok tömegét támogatta tevékenységükben, oklevéllel igazolva ténykedésüket saját hatóságai előtt – legalábbis amíg  a spanyol hajókra korlátozták prédálásukat.

Mindazonáltal ez a könnyű meggazdagodást ígérő munkakör elvonta a legmerészebb és legtalálékonyabb tengerészeket az észak-amerikai gyarmatok fejlesztésétől. Ami pedig az ültetvényeket létrehozni akaró tehetősebb angolokat illeti, ők ekkoriban jóval közelebb is találtak művelésre váró földet az erőszakkal elvett és központilag újraosztásra váró írországi birtokok közt.

Egy dologban azonban az angolok is hajlandóak voltak kockáztatni: a legendás északnyugati átjáró, azaz a mesés Kínába vezető rövidebb – ráadásul a Dél-Amerikát, illetve Afrikát megkerülő útvonalakkal szemben spanyol és portugál fennhatóságtól mentes – útvonal keresésében. Ahogy azonban kiváló tengerészek egymás után tértek vissza dolgavégezetlenül vagy vesztek oda örökre a fagyos északi jégtáblák és -hegyek közt, Angliából továbbra is inkább leküzdendő akadálynak látszott Észak-Amerika, nem pedig valamiféle ígéret földjének.

A föld mindazonáltal el lett ígérve: VII. Henrik angol király oklevele Cabotnak és leszármazottainak engedélyt adott arra, hogy „elfoglalja, megszállja, birtokolja bármely települést, várat, várost vagy szigetet, amelyet felfedeznek (…) megszerezve nekünk az ezek feletti uralmat, rendelkezést és fennhatóságot.”

Az efféle nagyvonalúság a későbbiekben is fennmaradt a királyi oklevelekben. 1584-ben Walter Raleigh az általa alapított első település mintegy 1000 kilométeres körzetében szabad kezet kapott, a területet pedig királynője, I. Erzsébet szentnek tekintett szüzességére utalva Virginiának nevezte el. Erzsébet utódja, I. Jakab a Virginia Társaság első alapítólevelében tovább növelte a területet, a későbbi hasonló dokumentumok pedig már gyakorlatilag egész Észak-Amerikát kijelölték az angol korona fennhatósága alá. Hasonlóképpen az Új-Fundland Társaság a teljes szigetet megkapta tevékenysége színhelyéül.

Az uralkodó által felhatalmazott társaságok természetesen bérletbe is bocsáthatták birtokaikat, és meg is tették – befektetőik így akkora földterületekre tettek szert, mint Anglia némelyik megyéje. Maga a királyi kincstár azonban vonakodott pénzt áldozni a tengerentúli tervekre. VIII. Henrik külföldi tervei Franciaországban kezdődtek és értek is véget, fia, VI. Eduárd túl rövid ideig uralkodott korai halála előtt, Mária keze meg volt kötve férje, a spanyol király által, Erzsébet sikeresen álcázta fukarságát pragmatizmusnak, I. Jakab pedig még békeszerződést is aláírt a spanyolokkal. Így maradt a kalandos magánbefektetők területe Észak-Amerika kiaknázása, az angol politikában periferiális helyen.

Ugyanakkor maguk a nagy szavakkal és oklevelekkel felhatalmazott felfedezők sem igazán tettek ki magukért – Cabot például, hiába volt feljogosítva az egész földrész meghódítására, a feljegyzések szerint „egy számszeríj lőtávjánál” nem merészkedett beljebb a kontinensre, mielőtt visszasietett volna hajójához. 150 év elteltével az angolok ugyanott álltak az Újvilágban: egymástól távoli, elszigetelt, a tengerhez közeli településeken, amelyeket az anyaországból, hajóval láttak el, sokszor még a legalapvetőbb cikkekkel is. Másfél évszázad alatt egyetlen angol sem vert tanyát Amerikában a dagály vonalánál beljebb, hogy ténylegesen a sajátjává tegye az új földet.

Lusta bűnözők

És a gyarmatok legtöbb haszonélvezője nem is tartotta e földet sajátjának: a telepeseket a többség egyszerű alkalmazottaknak tekintette, akik életüket kockáztatva szolgálják főnökeiket, akik a Brit-szigetek biztonságában maradtak. A befektetők érdeke a minél gyorsabb és minél nagyobb haszon volt, a telepesek „munkája” pedig tükrözte ezt – ritka volt közöttük a mintapolgár, jobbára bűnözőkből vagy egyéb kétes hírű elemekből, esetleg opportunista, ám büntetlen előéletű szerencsevadászokból verbuválódtak. Egyvalami közös volt bennük – nem akartak megszakadni a munkában.

A második hátráltató tényező a befektetők monopolhelyzete volt. Mindannyian olyan árukat importáltak legszívesebben a gyarmatokról, amilyenekkel már amúgy is kereskedtek – így jöttek létre logikátlan módon, elképesztően gazdaságtalanul működő üvegkészítő és kovácsműhelyek az új gyarmatokon, amelyek az Angliában kaphatónál semmivel sem jobb minőségű árukat állítottak elő. A gyarmatok gazdasági értelmet csak akkor nyertek, amikor az új kontinens sajátos termékeit – eleinte a dohányt és a prémet – el nem kezdték termelni. Ez az időszak egybevágott az egyenlőbb földtulajdonviszonyok kialakulásával is.

Mindeme hátrányokon felül állt az a tény, hogy a széles körben terjesztett propaganda ellenére elenyésző számú telepes érkezett az angol gyarmatokra 1630 előtt – és még e kis számú embert is tovább ritkította az extrém magas halálozási ráta. A helyzetük a spanyolokéval összehasonlítva szemléltethető a legjobban.

1493-ban Kolumbusz megalapította La Isabela városát egy igen rosszul kiválasztott helyen, Hispaniola szigetének északi partján. Öt év szenvedés után a telepesek végül áthelyezték központjukat a déli partra, és új várost alapítottak Santo Domingo néven – ez ma a Dominikai Köztársaság fővárosa.

Eddigre azonban a nehézségek ellenére már 1500 ember szállt partra a csődbe ment La Isabelánál, és egy kőből épült erődítményt is sikerült felhúzniuk az északi helyszínen. Habár a város nem bizonyult végül életképesnek, minden lehetséges védelmet megadtak neki.

Ehhez képest amikor 1587-ben a művészetekben kiemelkedően tehetséges, ám vezetői képességekkel jóval kevésbé megáldott John White kapta a megbízást a hangzatos „Raleigh Városa Kormányzója és Segítői” nevű társaságtól, hogy hozzon át telepeseket Angliából, a feladat mindössze 110 emberre szólt. Velük próbált meg a mai Észak-Karolina állam területén, Roanoke-nál állandó települést létrehozni – az eredeti, Chesapeake-öbölben kiszemelt helyszín helyett. A telepeseket, köztük saját lányát és unokáját White kénytelen volt hátrahagyni, hogy Angliából további ellátmányt hozzon. Amikor három évvel később visszaért Roanoke-ba, a telepeseknek hűlt helyét találta (hogy pontosan mi történt velük, máig rejtély).

A váratlan gyilkos

A spanyolok esetében a nagyszámú telepes a közvetlen állami támogatás eredménye, ahogyan az érkezők összetétele is. Mind Cortes, az aztékok meghódítója, mind Pizarro, az inkák legyőzője nagyszámú professzionális katonával – gyalogosokkal, lovassággal és tüzérséggel egyaránt – érkezett az Újvilágba. Ehhez képest az angol gyarmatokon egy-egy volt zsoldosvezér – Virginiában a híres John Smith, míg Plymouthnál Myles Standish – volt az, aki a civil telepeseket valamiféle harcértékkel bíró milíciává volt kénytelen szervezni a szilárdan ellenálló őslakosokkal szemben.

E hátrányos helyzet nem kis részben az angolok saját téves helyzetfelméréséből következett: nem értették, illetve nem akarták megérteni, hogy nem „üres” földet foglalnak el, hanem egy másik nép területére lépnek. Az egyetlen ellenség azonban, amellyel számoltak, a spanyolok voltak – akik 1565-ben egy floridai francia település kegyetlen lemészárlásával már megmutatták, mit gondolnak a többi gyarmatosítóról. Ennél északabbra azonban végül mégsem mentek – az angol településeket nem közelítették meg.

Valódi ellenségnek az indiánok, az éhezés és a betegségek bizonyultak. Különösen az utóbbi volt sok halálesetért felelős, azonban kétélű fegyvernek is bizonyult – a telepesek magas halálozási rátája eltörpül ahhoz a pusztításhoz képest, amelyet az európaiak által behurcolt betegségek végeztek az őslakosság körében.

Habár jelentéktelennek tartották az indiánok ellenállását, a tényállás változatlan maradt: amint a telepesek elhagyták a tiszta partvonalat, és beléptek az erdőbe, bárhol rajtuk üthettek. Emiatt az angolok mozgása a vizekre volt korlátozva, ezek mentén tudtak élelmet és nyersanyagokat gyűjteni. Amíg azonban nem végeztek tarvágást az adott helyen, nem tudtak települést létrehozni.

E vágásokat főként a dohánytermesztés indokolta. 1622-ben a James folyó mentén élő indiánok megelégelték a gyakorlatot, és váratlan, jól koordinált támadássorozatba kezdtek, lemészárolva a folyó mentén termelő telepeseket. Máig tisztázatlan okokból nem ostromolták meg magát a torkolatnál álló Jamestownt – ha ez megtörtént volna, elképzelhető, hogy a teljes virginiai kolónia megsemmisülését hozta volna.

Az indiánok azonban visszavonultak, Angliából pedig hamarosan erősítés érkezett. Egy tényező rendszerint az angolok oldalán állt: többen voltak, mint az ellenség. Háború esetén az indiánok nem tudták pótolni az elvesztett harcosaikat, míg az angolok hajói folyamatosan hozták az újabb katonákat, ha kellett.

Vallásügyi tekintetben a spanyolok helyzete egyszerű volt: a reconquista során teljes mértékben a katolikus vallásra térített Ibériai-félszigetről induló misszionáriusok az Újvilágban is terjesztették a szerintük egyetlen igaz hitet, gyakran nem erőszakmentesen. Az angolok helyzete bonyolultabb volt: a társadalmat megosztották a katolikusok és az anglikán egyház, valamint egyre többféle protestáns felekezet ellentétei, és bár a gyarmatok minden alapító okirata tartalmazott valamiféle kitételt az örömhír terjesztésének fontosságáról, ritkán tartottak misszionáriusok a telepesekkel az indiánok megtérítésére.

A gyarmatok idővel ráadásul éppen az Angliában nemkívánatosnak ítélt felekezetűek „lerakataként” kezdtek szolgálni. Az első ilyen disszidens gondolkodásúak, a puritánok első csoportja 1620-ban érkezett Massachusettsbe a híres Mayflower fedélzetén, majd I. Károly uralkodása idején (1625–1649) idején tovább fokozódott William Laud canterbury érsek üldöztetései miatt.

A Massachusettsbe tartó több ezer puritánt hasonló számú egyéb felekezetű száműzött követte: a katolikusok Marylandbe, a kvékerek Pennsylvaniába érkeztek.

Ezek az emberek azonban már korántsem tarthatták magukat ideiglenes telepesekként, mint elődeik: nekik már csak az Újvilágban volt jövőjük. Bármilyen nehézzé is vált az élet, meg kellett oldaniuk, úgyanis nem volt hová menniük. Hűséget azonban éppen emiatt nem elsősorban a korona, hanem saját közösségük iránt éreztek, és saját törvényeket is hoztak, amelyek lehetővé tették az összetartást és a túlélést. Az efféle megállapodásokat – mint például a Mayflower Compact néven ismert levél – a későbbi amerikai demokrácia előfutárainak tartják. Ironikus módon tehát éppen azok biztosították az angol Újvilág jövőjét, akik a királyi udvar áldása helyett annak átkával a fejükön érkeztek az új kontinensre.

Habár a „Brit Birodalom” kifejezés – amelyet I. Erzsébet kedvenc udvari tudósa, John Dee alkotott 1577-ben – azt a benyomást keltheti, hogy Anglia a központi akarat folytán foglalt el új földeket a korona, az ország és a protestáns vallás nagyobb dicsőségére, a valóság korántsem ez volt. A tengerentúli települések első hajtóereje az északnyugati átjáró keresése, a spanyolok zavarása, a távoli halászvizek elfoglalása, a nemkívánatos elemek, valamint a hűséges, de nem anglikán csoportok kitelepítése és a remélt nemesfémbányászat volt.

Természetesen kijelenthető, hogy a fentiek mind közvetve a nemzeti érdeket szolgálták, maga a korona az alapító okiratok és engedélyek kiadásán túl továbbra is távol maradt a gyakorlati végrehajtásuktól. Eközben a gyarmati vállalkozások befektetőit és felügyelőit főként a nyereségvágy hajtotta. A siker sosem volt garantált, és egyáltalán nem valamiféle messzelátó, előre eltervezett politika nyomán jött végül létre, hanem egy sor egymáshoz kapcsolódó véletlen által, amelyek végén az angolok maradtak meg túlélőkként.