Élete második „balesetének” tartotta férjét a megcsalt Frida Kahlo

A XX. század egyik legegyedibb művészének élete sorscsapások sorozata volt. Frida Kahlót testileg betegségek és balesetek gyötörték, lelkét pedig az ezekből következő csalódások. Nyugalmat otthonaiban sem talált, előbb szülei, utóbb saját feszültségekkel teli házassága miatt.

Kahlo 1907. július 6-án született a Mexikóváros melletti Coyoacán nevű faluban, teljes születési neve Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón volt. Édesapja, a német születésű Guillermo (eredetileg Karl Wilhelm) Kahlo azután lett fényképész, hogy egy baleset epilepsziás rohamokat idézett elő benne, s emiatt nem tudta befejezni németországi egyetemi tanulmányait. A férfinak egy korábbi házasságából volt két lánya, édesanyjuk halála után azonban egy apácazárdába küldte őket, és még felesége halála estéjén megkérte Matilde Calderón kezét annak édesapjától.

Guillermo Kahlo és Matilde Calderón házasságából négy lány született, Frida a harmadik volt. Gyermekkorára úgy emlékezett vissza, hogy az otthoni hangulat gyakran volt „nagyon-nagyon szomorú”. Az 1910-ben kezdődő forradalmat megsínylette Guillermo fényképész-vállalkozása, a szigorú és igen vallásos Matilde pedig meglehetősen feszült viszonyba került a gyermekeivel. Kahlo szerint szülei házassága nélkülözte a szerelmet.

Hatéves korában Kahlo gyermekbénulás áldozata lett. Jobb lába egész életére gyengébb, rövidebb és vékonyabb lett a balnál. Fogyatékossága miatt viszont közelebb került a maga betegségével ugyancsak küszködő édesapjához. Kahlo sok időt töltött a fényképész Guillermóval annak stúdiójában, főként portrék retusálásával.

Csínytevés, ugratás, fiatalítás

A kislány ugyan kortársainál később kezdte el tanulmányait (meg egy ideig magántanuló is volt), azonban igen jól tanult. Az elemi iskolát követően apja kívánságának megfelelően egy német iskolába íratták, ahonnan hamar kicsapták. Következő iskolájában, egy tanítóképzőben sem maradt sokáig, miután egy tanárnő szexuálisan közelített felé. 15 éves korában, 1922-ben azonban bekerült a neves Országos Előkészítő Iskolába, s ott döntötte el, hogy orvos lesz. Az intézmény első női diákjai közé tartozott, a 2000-ből mindössze 35-en voltak lányok.

Az előkészítő iskolában is a lázadóbb személyiségű tanulók között tartották számon, csínytevéseinek nemcsak diáktársai, hanem tanárai is célpontjává váltak. Ugyanakkor változatlanul jól tanult, mi több, kezdett elmélyülni a mexikói kultúrában és a politikai aktivizmusban. Az őshonos kultúra felkarolását, az „indigenismo” elnevezésű identitásérzet kialakítását az intézmény is támogatta, mivel le akart számolni azzal a mexikói társadalomban mélyen beágyazott gondolattal, hogy Mexikó kultúrája alsóbbrendű, mint a gyarmatosító Spanyolországé. Édesanyja révén maga Kahlo is részben őslakos származású volt.

Nézeteit osztotta a csínytevésekben szintén tevékeny baráti köre – a kilenc lány egy „cachuchas” nevű csoportba tömörült. A viccelődések, ugratások mellett pedig színdarabokat adtak elő, és hosszan vitáztak például a filozófiáról. Kahlo az ő körükben – hogy ne tűnjön ki kora miatt – kezdte el azt állítani magáról, hogy nem 1907-ben, hanem 1910-ben született. Ez már csak azért is jobban hangzott, mert így a mexikói forradalommal is egyidősnek állíthatta be magát. (Az 1910-es születési évhez élete végéig ragaszkodott a nyilvánosság előtt.)

Kahlo 1925-ben munkába állt, hogy könnyítsen családja anyagi helyzetén. Egy időre gyorsíróként helyezkedett el, majd édesapja egyik barátja, Fernando Fernández grafikus műhelyében lett fizetett gyakornok. Itt főleg metszeteket készített. Bár Fernández is elismerően szólt rajztehetségéről, Kahlo ekkor még nem tekintette karrierje terepének a képzőművészetet.

„Mint kard a bikába”

A következő nagy törés 1925-ben történt Frida Kahlóval: szeptember 17-én felszállt a buszra, amely mindennap hazavitte az iskolából, azonban eszébe jutott, hogy nincs nála az esernyője. Sietve leszállt, visszament az iskolába, ahol azonban nem találta meg, amit keresett. A következő busszal indult haza, ez a jármű azonban útközben úgy ütközött egy villamossal, hogy kamaszlány életveszélyesen megsérült: a kapaszkodókorlát „úgy állt belém, mint a kard a bikába” – emlékezett vissza később tragédiájára.

Kahlónak szinte minden porcikája megsérült, a gerince három helyen is, a kulcscsontja, több bordája, valamint a medencecsontja tört el, válla pedig kimozdult a helyéről. S ő még szerencsésnek mondhatta magát, a balesetben ugyanis többen meghaltak. Kahlo egy hónap után ugyan elhagyhatta a kórházat, azonban több mint két éven keresztül időről időre újra ágyba kényszerült.

Ez alatt az idő alatt – hogy el tudja foglalni magát – édesanyja egy különleges festőállványt készíttetett neki. Kahlo ezen legfőképpen – egy tükröt felfüggesztve ágya fölé – önarcképeket festett (élete során összesen 55-öt készített). Később azt mondta: „Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, és mert én vagyok az az alany, akit a legjobban ismerek.”

A baleset nem csupán a fiatal lány testét roncsolta össze, az orvosi karrierről dédelgetett álmait is szétzúzta, soha többet nem volt képes hosszabb ideig állni. E körülmények indították a művészi hivatás felé.

A „második baleset”

Kahlo 1928-ban – idealizmusától vezérelve – belépett a Mexikói Kommunista Pártba. Talán a legfontosabb, ami ennek következtében történt vele, hogy egyik párttársán keresztül megismerkedett a nála kétszer idősebb Diego Riverával. A túlsúlyos, békaszerű férfit később „második balesetének” nevezte. A nem éppen vonzó külseje ellenére Rivera korántsem csak Kahlo fejét tudta elcsavarni – csillapíthatatlan nőcsábász hírében állt, és e szokásával senki kedvéért nem volt hajlandó felhagyni.

Riverát tehetséges képzőművészként tartották számon, falfestészeténél talán csak kommunista harcosságát, harsogását ismerték jobban. Találkozásuk is ehhez kapcsolódott: Rivera éppen az oktatási minisztérium épületén dolgozott, amikor Kahlo megjelent az állványzat aljánál, és leszólította, majd megmutatta neki néhány festményét. Riverát lenyűgözték az alkotások, legfőképpen kifejezőerejük és határozottságuk, amelyek Rivera szerint nem voltak jellemzők más kezdők alkotásaira.

Egymásra találásuk után nem sokkal, 1929-ben össze is házasodtak – az esküvőn a menyasszony családjából csak Guillermo Kahlo vett részt. Édesanyja szerint Kahlo és Rivera kapcsolata olyan volt, mint „egy elefánt és egy galamb közti házasság”, édesapja azonban úgy okoskodott: Rivera legalább képes lesz kifizetni Kahlo – vélhetően egész hátralevő életében szükséges – orvosi kezeléseit. A szerénység jegyében a menyasszony egyszerű utcai ruhában volt az esküvőn, ezt ráadásul takarítónőjétől kérte kölcsön – e szokása később is megmaradt.

1930-ban a pár San Franciscóba költözött, ahol Rivera folyamatosan kapott megbízásokat, a helyi műgyűjtők pedig rengeteg figyelmet fordítottak rájuk. Később New Yorkban kiállítás is nyílt Rivera műveiből. Kahlo mindenhol feltűnést keltett szokatlan öltözködésével, amely ötvözte a modernebb ízléseket a hagyományos mexikói öltözékekkel.

1932-ben a pár Detroitban tartózkodott, amikor kiderült, hogy Kahlo terhes. E hír azért nem lehetett örömteli, mert az orvosok közölték vele: medencecsontjának korábbi sérülései miatt lehetetlen lesz kihordania a gyermeket. A művésznő nehéz szívvel, de vállalta az abortuszt, ám az elvégzett beavatkozás nem sikerült, Kahlo várandós maradt. Ezután megkísérelte kihordani a gyermeket, ám az orvosok előrejelzése igazolódott be, s Kahlo az elvetélése után mély depresszióba süllyedt.

Mexikóba visszatérve a pár két külön, de egymás melletti épületben lakott, amelyet csak lépcső kötött össze. Rivera háborítatlanul fogadhatta női vendégeit, míg Kahlo alkothatott. Amikor azonban 1934-ben kiderült, hogy Rivera Kahlo húgával, Cristinával is viszonyt folytat, kapcsolatuk rövid időre megszakadt, ám aztán mégis kibékültek.

Népszerűség és depresszió

Az 1930-as évek végére Kahlo alkotásai igen népszerűvé váltak a szürrealista mozgalom köreiben, és Julian Levy New York-i galériatulajdonos világ körüli turnét is szervezett számára, amelyen számos festményét értékesíteni is tudta. 1939-ben a Louvre is vásárolt tőle, nevezetesen A keret című darabját, amely az első, XX. századi mexikói festő által jegyzett mű, amelyet egy nagy külföldi múzeum megvett.

Mexikóba való visszatérése után úgy tűnt, Riverával végleg megromlott a kapcsolat: a férfi válókeresetet nyújtott be. Ennek következményeként Kahlo ismét – egyre mélyebb – depresszióba zuhant, és elkezdett keményen inni is. Rivera végül saját orvosánál kezeltette San Franciscóban, és mindössze egy évvel válásuk után ismét házasok voltak. Az orvos sok pihenést írt elő Kahlónak, amelynek nagy részét szülőházában töltötte. Az 1940-es évek folyamán éppen csak meg tudott élni a festészetből. 1950-ben egy sikertelen gerincműtét pedig végleg tolószékbe kényszerítette.

A nagybeteg művésznő alkotásaiból először 1953-ban rendeztek kiállítást Mexikóban, az után, hogy az év augusztusában amputálni kellett a jobb lábát üszkösödés miatt, amely nyomán depressziója tovább rosszabbodott. A művésznő arról írt ekkoriban, hogy öngyilkos gondolatai vannak, azonban férje miatt nem követi őket tettekkel.

A nyilvánosság előtt utoljára 1954. július 2-án jelent meg, az amerikai CIA által Guatemalában rendezett puccs elleni tüntetésen. E részvétel már igen megterhelő volt számára fizikailag, és július 12-én – egy hónappal a valódi évforduló előtt – megajándékozta Riverát egy ezüstgyűrűvel a 25. házassági évfordulójuk alkalmából. Amikor Rivera megkérdezte, miért teszi ezt korábban, Kahlo azt válaszolta: „Mert úgy érzem, nagyon hamar el foglak hagyni.” Másnap reggelre halott volt.

Frida Kahlo hírneve a halála után kezdett növekedni, addig a legtöbben úgy tekintették, mint „Diego Rivera feleségét”. Az 1976-os Frida Kahlo élete és halála című dokumentumfilm azonban megújította az érdeklődést mind élete, mind művészete iránt, napjainkra pedig ő vált az egyik popkulturális ikonná.