Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából III.
2023. január 14. 10:37 Múlt-kor
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
Magyar katonák valahol a keleti fronton, 1943. (kép forrása: Fortepan / Gádoros Lajos)
Korábban
1943. január 14.
I.
Amikor hajnali 4 órakor bejöttek a leváltott őrök, jelentették, hogy délkelet felől fényjelzéseket láttak, melyek még tartanak. Kiléptem megnézni, hogy miféle jelek azok? Hatalmas fénysugarak voltak reflektorokból, melyek fel egészen az égre csapódtak, néha keresztezték egymást.
–No mit gondol, mik azok? – kérdeztem Feketétől, aki kijött utánam a szabadba.
–Valami jelzés!
–Igen, vagy jeleznek, vagy keresnek valamit! Oroszok!
Később, 6 óra előtt 5 perccel ismét kimentünk, de jeleket már nem lehetett látni, mert közben sűrű köd ereszkedett a falura.
E pillanatban keletről tompa moraj, dübörgés hallatszott, mely oly messzeségből is rettenetes hatást váltott ki. A dörejek szinte egybefolytak, szünet nélkül tartott a pergőtűz.
–Tudja, hogy hány ágyúval lőnek ott? – fordultam a szakaszvezetőhöz.
–Nem, nem tudom, hadnagy úr, hiszen baka vagyok.
–Mégis?
–Lőnek vagy harminccal!
–Sok százzal! Hallja, hogyan folynak egybe a robbanások?
Elhallgattam. Elhallgatott a szakaszvezető is. Meresztettük szemünket a ködben, de nem láttunk semmit, a legközelebbi házakat sem. Az őrök is inkább füleltek, mint néztek. A köd pedig átláthatatlan sűrűséggel gomolygott –42 fokos hidegségével. Az órára néztem, 6 óra 15 perc volt.
–Azonnal rendelkezzen! – adtam parancsot a szakaszvezetőnek, –talpra az emberekkel, készíttesse fel az útra a lovakat, a szánakat, pontban 7 órakor elhagyjuk a falut!
János, a legényem összepakolta a holmijaimat, a katonák is a magukéit. Vászonvedrekben csöndben vizet hoztak, megitatták a lovakat, majd elfogyasztották szalonnájukat. Én is ettem pár falatot, de a feszültség bennem inkább cigarettát kívánt. Közvetlen a befogás előtt megitta mindenki a féldecijét, s 7 órakor, erős ködben ugyan, de mégis virradat után elindultunk. A katonák a szánakon két oldalt ültek, hátukat egymásnak támasztva, nyakában mindenkinek a géppisztolya, hogy azonnal lőni tudjon, ha úgy kívánja a pillanat.
Tíz métert tehetett meg az első szán, amikor az utolsóhoz, amelyiken én ültem, egy alak közeledett. a jobb kezekről lekerültek a kesztyűk, és az ujjak a fegyverek závárzatához simultak. Egy nő volt az érkező, s benne Tányát ismertem fel, a tanítónők egyikét. Kért, hogy vigyem el Novij Oszkolig, onnan már gyalog is eljut Poljanába a szüleihez.
Töprengtem: vajon honnan tudta a tanítónő, hogy ily korán indulunk? Honnan tudta, hogy a faluban maradtunk? Ez utóbbit esetleg tudhatta, de az előbbit nem. Talán figyeltek bennünket? Mindjárt meg is kérdeztem tőle, s azt válaszolta, hogy olyan érzése volt, hogy még itt vagyunk.
–Igazán ennyi az egész! – fejezte be a feleletét.
Kibírhatatlan a hideg!
Háromszor is leszállottunk a szánakról, s kilométereket gyalogoltunk mellette, mert ültünkben megfagytunk volna.
Délére a század körletéhez érkeztünk. Kubinyi zászlós tájékoztatott hogy mi történt két nap alatt, míg helyettesített.
–Azonnal gondoskodj friss lovakról, Novij Oszkolba megyek!
Negyed óra múlva előállt a fogat, a tanítónővel felültünk, és aránylag rövid idő alatt tettük meg a 6 kilométeres utat. Tánya leszállott a városban, s pár pillanatnyi idil következett: a tanítónő hálálkodása, ami olyan különös volt abban a profán, halálos időben.
–Ha már nem tudok semmit adni amiért elhozott, megcsókolom! És ne felejtsen el!
Három cuppanós csókot adott, olyan oroszosan, amikor átöleltem. Körülöttem megenyhült a zord világ. Vagy 10 méternyire kísértem, megfogta a kezemet, mentünk egymás mellett szótlanul. Aztán megálltunk, egymásra néztünk, s szemében egy-egy könnycseppel elköszönt. Megilletődve csak annyit tudtam mondani:
–Isten áldja magát is, kedves Tánya!
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
tavasz
Múlt-kor magazin 2022
- Lakatos Ernő, a „kiváló napi végrehajtó”
- A mozsgói Biedermann-kastély
- Tévéelnök belügyes gyakorlattal: Tömpe István
- A rivaldafényt kerülő Apró Antal
- A holokauszt soproni mártírjai
- Hét híres királygyilkosság
- Biszku Béla, a megtorlás szimbóluma
- A Duna egykori halcsodái
- Szomorú szerelem a szabadságharc idején
- Többször vezette ki Franciaországot a válságból Charles de Gaulle 16:05
- Tutanhamon sírjának felfedezésével mindenkit lenyűgözött Howard Carter 15:05
- Olümpiasz sem tudta megakadályozni fia, Nagy Sándor dinasztiájának bukását 09:06
- Inspiráló nőknek is otthont adott a tiszadobi Andrássy-kastély 09:05
- Egyetlen hete maradt, hogy a forradalom hősévé váljon Gérecz Attila tegnap
- Alattvalói joviális öregúrként és zsarnokként egyaránt tekintettek Ferenc Józsefre tegnap
- Elkezdődött a nevezés a Kecskeméti Animációs Fesztiválra tegnap
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla tegnap
