III. (Sobieski) János lengyel király negyvenezer katonát ígér I. Lipótnak

2004. szeptember 13. 12:06

1682 késő nyarán ijesztő, megmagyarázhatatlan jelenség: üstökös bukkant fel az európai égbolton. Hatalmas fénye és kivont kardra emlékeztető fénycsóvája aggodalommal töltötte el az embereket. Aggodalmuk hamarosan félelemre változott a "hozzáértő" asztrológusok jóslatai nyomán, akik háborúról beszéltek. Jövendölésüket azonban nem a közeledő fénycsóva, hanem a konstantinápolyi hírek sugallhatták: a Porta valóban újabb nyugati háborúra készült. A Török Birodalom vezetői több tényező együttes hatására döntöttek a német-római császár elleni hadjáratról. Mindenekelőtt a Birodalom belső nehézségeitől kívántak megszabadulni, de szándékukat erősítette az orosz-török háború befejezése (1681) után kihasználatlan katonai potenciál, továbbá a császár haderejének gyengeségéről szóló hírek, Thököly Imre gróf Habsburg-ellenes sikerei és a francia diplomácia üzenete. XIV. Lajos (1643-1715) biztosította a szultánt, hogy nem nyújtana segítséget a Habsburg-háznak ha a török haderő megtámadná annak országait. Bécs politikáját az ún. spanyol párt határozta meg, amely attól tartott, hogy egy újabb török háború esetén XIV. Lajos francia király elragadja a Habsburgoktól a spanyol örökséget. Ezért minden engedményre kész volt a török béke (1664) megőrzése érdekében. Miután világossá vált, hogy a háború elkerülhetetlen, a török készülődik, Bécs hozzákezdett egy török elleni szövetségi rendszer létrehozására. Legerősebb láncszeme III. (Sobieski) János lengyel király (1674-1696) lett, aki negyvenezer katonát ígért I. Lipótnak a Krakkóban 1683. március 31-én ratifikált szerződésben. Támogatásáról biztosította a császárt II. Miksa Emánuel bajor (1679-1726) és III. János György szász választófejedelem (1680-1691) is. Kara Musztafa nagyvezír 1683 tavaszán indította el 150 ezer főnyi hadseregét Magyarország ellen. Csaknem két hónapig ostromolta az Ernst Rüdiger Starhemberg gróf tábornagy irányításával védekező császárvárost, miközben jelentős - bár a törökénél kisebb létszámú - szövetséges haderő gyűlt össze a város felmentésére. A döntő ütközetre szeptember 12-én került sor a Bécstől északra elterülő Kahlenbergen, ahol a török nagyvezír megsemmisítő vereséget szenvedett. A hadszíntér hamarosan áthelyeződött Magyarországra: a keresztények október 9-én Párkánynál arattak újabb győzelmet, majd rövid ostrom után, október 27-én visszavették Esztergomot.