A diktatúra, amely emberek ezreit tüntette el a világbajnoki cím árnyékában

2022. március 24. 14:59 Czókos Gergő

Amikor Jorge Eduardo Acosta 1978. június 25-én este berontott a kínzóközponttá átalakított Haditengerészeti Műszaki Iskola (ESMA) celláiba, a foglyok kínosan feszengve fogadták szokatlan viselkedését. A „Tigris” egyenként megölelgette azokat, akikkel egyébként kínzásuk szüneteiben whiskyt kortyolgatva viccelődött. A rabok persze tudták, hogy az öröm Argentína első, egyes feltételezések szerint nem a legtisztább körülmények között megnyert futball-világbajnoki címének szól, a mintegy másfél kilométerre található Estadio Monumentalból ugyanis tisztán hallották a szurkolók örömittas kiáltásait.

Jorge Rafael Videla tábornok egy katonai parádén Buenos Airesben, 1978.

Korábban

„Végül végeznünk kell a gyávákkal”

Acosta, az egyik legrettegettebb állami terrorosztag parancsnoka aznap este többeket az ünneplő tömegbe is kivitt. Közöttük volt két fiatal lány, Miriam Lewin és Graciela Daleo is. Amikor Daleo kihajolt az őt szállító kocsi tetőablakán, és meglátta az őrjöngő tömeget, arra gondolt, ha elkezdené azt üvölteni, hogy ő egy az Argentínában az elmúlt években rejtélyes módon „eltűnt” sok ezer személy közül, senki sem foglalkozna vele.

Miriam Lewin, Videla rezsim egyik áldozata.

PhotoStore

„Ez volt a legegyértelműbb bizonyítéka annak, hogy megszűntem létezni” – emlékezett vissza. Fogva tartóik nem sokkal később sört és pizzát rendeltek a lányoknak, akiket máskor a teheneknél használt elektromos ösztökével erőszakoltak meg.

Rafael Jorge Videla és a serleg

PhotoStore

A világbajnoki trófeát nem sokkal korábban a csapatkapitánynak, Daniel Passarellának a vb propagandaértékét maximálisan kihasználó Rafael Jorge Videla, az 1976 óta a dél-amerikai ország élén álló katonai junta vezetője adta át. Az az ember, akinek rémisztő szerepe volt abban, hogy az ESMA rabjai az országban fogva tartott több ezer politikai fogollyal együtt nem tudtak örülni az Argentínát lázba hozó győzelemnek.

Nincs kiút az erőszak örvényéből

Az 1925-ben katonacsaládba születő Jorge Rafael Videla számára kézenfekvő volt, hogy maga is ezt a pályát fogja választani. Videla az 1970-es években ért tiszti karrierje csúcsára. 1973-ban a hadsereg, 1975-ben pedig az argentin fegyveres erők vezérkari főnökévé nevezték ki, majd ugyanebben az évben a hadsereg főparancsnokává léptették elő.

A dél-amerikai ország éppen ezekben az években élte története egyik legválságosabb időszakát. A hatalomba visszahívott Juan Perón 1974 júliusában bekövetkezett halála után harmadik felesége, az olajválsággal csak egyre mélyülő gazdasági-társadalmi problémákat öröklő Isabel Perón került az elnöki székbe, ám gyengekezű vezetőnek bizonyult.

Az erőszakszervezetek a szélsőjobboldali paramilitáris halálosztagok segítségével minden egyes, szélsőbaloldali gerillák által elkövetett terrorcselekményt követően véres leszámolásba kezdtek, és úgy tűnt, az erőszak örvényéből nem lehet kiutat találni.

A hadsereg egy csoportja Videlával az élen 1976. március 24-én puccsal vette át a hatalmat, mondván, meg kell akadályozni, hogy Argentína teljes anarchiába süllyedjen. A Videla-junta a katonai diktatúrák klasszikus forgatókönyvét követte: felfüggesztették a politikai pártok működését, feloszlatták a parlamentet, korlátozták a sajtószabadságot, és ellenőrzés alá vonták a szakszervezeteket.

Megkezdődött a „felforgató elemek” elleni hajtóvadászat. A „piszkos háború” nemcsak a baloldali gerillamozgalmak tagjait, hanem a társadalom minden, „bomlasztó” elveket valló tagját célba vette. Ahogy Videla fogalmazott: „Nemcsak az a terrorista, akinél fegyver vagy bomba van, de az is, aki olyan nézeteket terjeszt, amelyek ellentétesek a nyugati és a keresztény civilizációval.”

Buenos Aires tartományi kormányzója, Iberian Saint-Jean még ennél is világosabban fejezte ki magát: „Először is meg kell ölnünk minden felforgatót, azután a velük rokonszenvezőket, majd a közömböseket, és végül végeznünk kell a gyávákkal.”

következő oldal 1 / 3