London tízmillió szovjet halálával számolt egy nukleáris háborúban

2011. január 5. 11:33 The Guardian

A brit kormánynak azért esett a választása a Trident nukleáris fegyverre, mivel úgy számoltak, hogy azzal akár 10 millió szovjet embert pusztíthatnak el, s „elfogadhatatlan károkat” okozhatnak a kommunista országban - olvasható egy hetvenes évekből származó Whitehall-dokumentumban.

Korábban

1980-ban a Polaris nukleáris rakéták lecseréléséről szóló döntés a védelmi minisztérium egyik jegyzetéből derült ki, rajta egy megjegyzés: „személyes és szigorúan bizalmas”. A nukleáris háborúban Nagy-Britanniának fel kellett volna készülnie arra, hogy „befejezzük, amit elkezdtünk” – áll a dokumentumban. Más minisztériumi feljegyzésben feltűnő részletességgel olvashatunk arról, hogyan kell Moszkva és Szentpétervár városaiban akkora kárt okozni, hogy a „települések megszűnjenek működő közösségekként funkcionálni”.

A hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek eleje a kelet és nyugat közötti hidegháború „felmelegítését”, a nemzetközi feszültségek eszkalálódását hozta. 1979-ben a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt, mire az Egyesült Államok kereskedelmi embargót léptetett érvénybe, az 1980-as moszkvai ötkarikás játékok bojkottjához pedig 64 ország csatlakozott. Mindeközben a nyugati politikai inga jobbra lendült, Nagy-Britanniában Margaret Thatcher, az Egyesült Államokban Ronald Reagan lépett hivatalba.

Az 1978. december 18-án született titkos jegyzet egy vezető nukleáris szakértő, Michael Quinlan nevéhez fűződik. Quinlan ebben a David Owen munkáspárti képviselő, egykori külügyminiszter nemzetközi levelében foglaltakra, a nukleáris erő visszafogásának felvetésére válaszol. A két politikus nem értett egyet abban, hogy pontosan hány szovjet állampolgár kiirtásával kell megfenyegetni Moszkvát a szovjet elrettentés megakadályozása érdekében; Owen szerint „egymillió szovjet halott több mint megfelelő lenne”. (Owen részben antinukleáris nézetei miatt hagyta ott a Labourt, 1981-ben már a Szociáldemokrata Párt zászlóbontásában nyújtott segédkezet.)

Quinlan másképpen értelmezte az elrettentés fogalmát, szerinte ugyanis a Szovjetunió „horrorküszöbe” különbözik Nagy-Britanniáétól, mivel a kommunista ország a második világháborúban 20 millió embert veszített. „Ezen a téren minden bizonytalan, de az napnál világosabb, hogy ha a populáció egy százalékának élete forog veszélyben, akkor nem gondolkodnak Európa leigázásán” – írja Quinlan.

Egy másik szigorúan titkos dokumentum a Nagy-Britannia által a Moszkva és Szentpétervár városaiban potenciálisan okozható „általános pusztítás” mértékét próbálja felmérni. Amennyiben a bombákat a levegőben robbantják fel, akkor az azonnal megölné a lakosság 40 százalékát, viszont a földalatti bunkereken keresztül 30 százalékuk megmenekülhet – áll a dokumentumban, amely egy földközeli robbantást kilátásba helyezve 55-60 százalékos hatásfokkal számol – így szerintük Londonnak ezt az opciót is fenn kell tartania.

A Munkáspártot a hatalomból való kiütése akadályozta meg tervének keresztülvitelében, ezért a védelmi minisztérium ötlete 1980-ban az éppen hivatalba lépő Thatcher asztalára került. Az egyezség 1982-ben született meg Nagy-Britannia és az Egyesült Államok között a Trident II védelmi rendszer telepítéséről, de csak 1994-ben, a Szovjetunió felbomlása után állították szolgálatba.