Irán, Izrael és az atom(fegyver)
2010. augusztus 30. 08:07 MTI
Mi mozgatja az iráni politikát? Vajon az uralkodó papság és nem klerikális támogatói csupán hatalmuk minden eszközzel való megőrzésére törekednek, vagy léteznek hosszabb távra szóló koncepciók? Ezeket a kérdéseket boncolgatta írásában a Frankfurter Allgemeine Zeitung közel-keleti szakértője, Wolfgang Günter Lerch.
Korábban
Irán évszázadokon át regionális hatalom volt - ezért is nyert elsőbbséget az európai szóhasználatban már az ókor óta az arabok nagy bánatára a Perzsa-öböl (Sinus Persicus) kifejezés. Az iszlám köztársaság ma ismét azon fáradozik, hogy regionális hatalomként élvezett státusát megerősítse. Ezt szolgálja saját fejlesztésű rakéták gyártása éppúgy, mint önálló nukleáris iparának létrehozása, esetleg atomfegyver gyártásával együtt. A teheráni rezsim jól tudja, hogy akinek atomfegyver van a birtokában, az politikai szempontból más "osztályban" játszik, mint a többiek.
Irán a múltban ismételten célzott arra, hogy igazságtalanul gyanúsítják agresszív szándékokkal. Mahmúd Ahmadinezsád elnök nemrég, egy saját fejlesztésű drón bemutatója alkalmából leszögezte, hogy az kizárólag védelmi célokat szolgál. Ezt persze ellenpontozta harcias szóhasználata, amikor "a halál követének" nevezte a robotrepülőt, amely "az emberiség ellenségei" ellen irányul - nyilvánvalóan az Egyesült Államokra és Izraelre célozva.
Még ha tudjuk is, hogy az elnök nyilatkozatainak elengedhetetlen része az orientális retorika meg a propagandisztikus szóképek halmaza, a fenti kifejezések mögöttes tartalma többet mond. Azoknak az ideológiai pilléreknek az egyikét leplezi le, amelyeken az iszlám köztársaság eszmeisége alapul. Ennek a célpontja pedig a nyugati gondolkodás- és életmód (perzsa szóval gharbzadegi, elnyugatiasodás), valamint Izrael.
Az iráni atomfegyver lehetőségéről zajló vitákban Teherán rendre felhívja a figyelmet arra, hogy olyan szomszédok veszik körül, akiknek szinte mindegyike rendelkezik atombombával: a nyugatra fekvő Izraeltől kezdve az északi Oroszországon és Kínán át a keletre eső Indiáig és Pakisztánig. Ráadásul a perzsák országa a múltban sokkal többször vált ellenséges agresszió áldozatává, mint ahányszor maga volt a támadó fél.
Irán utolsó támadó háborújához a 19. század első feléig kell visszamenni. A dekabristák 1825-ös felkelésében Teherán lehetőséget látott arra, hogy a cári Oroszország látszólagos meggyengülését kihasználva hadjáratot indítson északi szomszédja ellen. A Kadzsari-dinasztia azonban rosszul számított, a támadás totális fiaskóba torkollott. A turkomancsaji szerződésben (1829) a Perzsa Birodalom végleg elveszítette a visszahódítani szánt kaukázusi területeket.
A fenti vereség óta Irán mindig csak áldozata volt kívülről indított támadásoknak. A legutóbbi 1980-ban történt, amikor Szaddám Husszein iraki diktátor megpróbálta lerohanni a katonailag gyengébbnek számító és felkészületlen keleti szomszédját. A nyolc éven át tartó öldöklésben azonban a perzsák megállták a helyüket - és a háború lényegesen hozzájárult a Khomeini ajatollah körül tömörülő síita papság hatalmának megszilárdításához. Nagyon is érthető tehát a teheráni vezetés állítása, miszerint célja egy agresszió elhárítása. Közvetlen szomszédságában ráadásul két háborús hadszíntér található: Irak és Afganisztán, illetve Pakisztán.
Ami viszont lidércnyomássá teszi Irán nukleáris fegyverkezését, az egy egyedülálló tény: Irán az egyetlen állam a világon, amelynek vezetői nyíltan vallják, hogy kívánatosnak tartják egy másik, évtizedek óta független állam - Izrael - elpusztítását. Az iszlám köztársaság ideológiai alapelveihez és mítoszaihoz tartozik az Izraellel szembeni ellenséges viszony. Az 1979-ben hatalomra jutott Khomeini egyik első intézkedése volt a diplomáciai kapcsolatok megszakítása.
Ez a húzás azért is bírt nagy jelentőséggel, mert mindenki számára jelezte a szakítást a megbuktatott sah politikájával. Mohammed Reza Pahlavi - zsidók és perzsák hagyományos barátságát tekintetbe véve - évtizedeken át szoros kapcsolatokat ápolt a zsidó állammal. Ez magában foglalta a titkosszolgálatok (Szavak és Moszad) együttműködését is.
Ahmedinezsád elnök viszont egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ne térjen ki hazája és Izrael ellenséges viszonyára. Ebben számíthat "segédcsapatokra" is, a libanoni Hizbollahra és a palesztin Hamászra. Ezek ugyanis szintén elutasítják Izrael állam elismerését. A Hamász esetében azonban ide kívánkozik a "még" szócska: a Gázai övezetet irányító szervezet részéről nem kizárt - akárcsak korábban a PFSZ esetében - a pálfordulás.
Az iráni rezsim számára viszont Izrael elutasítása úgyszólván életelixír és propagandisztikus kötelezettség. Érthető tehát, hogy Izrael minden másnál jobban tart egy ilyen rezsimtől. A két állam ellensége egymásnak, és politikájukat is az egymástól érzett félelem határozza meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Máig nem derült fény a hírhedt géprabló, „D. C. Cooper” kilétére tegnap
- Egyedi humorával nyűgözte le a közönséget Latabár Kálmán tegnap
- Macbeth, a tragikus hős és VI. Jakab, a boszorkányos király tegnap
- A protestánsok sérelmei vezettek az első defenesztrációhoz Prágában tegnap
- Az aszódi Podmaniczky–Széchényi-kastély tegnap
- Megpecsételte Napóleon sorsát a végzetes oroszországi hadjárat tegnap
- Saját országának nevét is megváltoztatta Mobutu, Zaire elnöke tegnap
- Utolsó pillanatáig nevettetett Harry Einstein, a nagy komédiás 2024.11.23.
