Politikai hisztéria mérgezi a szerb-albán közös történelmet

A történelemről és a két történetírásról

Az első rigómezei csatáról (1389) roppant kevés forrás maradt fent. Annyira kevés, hogy a csata okainak feltárásától, a megvívásán keresztül a közvetlen események ismeretéig szinte alig tudunk róla valamit. Miloš Obilić létezéséről azonban valóban vitáznak a történészek. Amennyiben létezett, úgy az oszmán krónikákból (Neşri) ismerjük nevének Kobila vagy Kobile alakját is. Szintén korabeli forrásokban maradt fent az is, hogy származása esetleg nem szerb volt, hanem „idegen”. A logikát követve: dalmáciai „latin”, magyar, német, lengyel vagy román (esetleg albán). Ez az információ ugyanúgy nem újdonság, mint ahogy a „Júdás evangéliumát” sem a National Geographic találta meg több ezer év után.

A csatában mindkét oldalon részt vettek albánok a harcban. Szerb oldalon kicsit többen: ortodox hitük, több évszázados kapcsolataik a szerb államisággal és a hódítóktól való félelem miatt ők is készek voltak vérüket ontani területeik védelmében. Oszmán oldalon is harcoltak, kicsit kevesebben – ahogyan áttért szerbek is. Ez utóbbiról értékes filmkockákat nézhetünk meg abban a nyolcvanas években szerb történelmi filmben, amely a csata összes szerb mítoszát bedolgozta a forgatókönyvbe (Boj na Kosovu. 1989, rendezte: Zdravko Šotra).

Szkanderbég (Kasztrióta György) anyja, a róla szóló legfontosabb „kortárs” forrás (amely egyben az albán mítoszok egy részének eredete is) Marinus Barletius: De vita, moribus ac rebus praecipue adversus Turcas gestis Georgii Castrioti etc. 1537. szerint valóban szláv (szerb) származású volt. Sőt a bég lánytestvérei is szerbes neveket kaptak. Fiútestvérei viszont a görög etnikum körében népszerű szentekről lettek elnevezve. De mi ebben a közös? Az ortodox/pravoszláv hit. A középkorban ugyanis ez volt az identifikáció legfontosabb alapja – még a Balkánon is. Hasan Kaleshi koszovói albán történész óta azt is tudjuk, hogy ez az összekötő konfesszionális kapocs olyan erős volt a félsziget népei között, hogy az oszmán hódítás idejében az albánság a teljes (szerb/”görög”) asszimiláció küszöbén állt. A hódító birodalom ezt a folyamatot éppen az ellenkezőjére fordította.

Szkanderbég (alb. Skanderbeu) élete végén valóban keresztény lett. Ortodoxnak született, Isztambulban mohamedánná lett, majd élete vége felé ismét áttért – a katolicizmusra. Gyaníthatóan nem emiatt merült fel az a terv, hogy a szerb állam emlékművet állítson neki. A nemzeti érzelmű (politikai) szerb történetírás ugyanis még azt is nehezen dolgozza fel, hogy az egyik korabeli montenegrói nagyúri család, a Balšić-familia katolizált (és egy kissé el is kezdett albánosodni, Balsha néven).

Ugyanakkor Szkanderbégnek van pozitív szerb és görög hagyománya is. Addig, amíg a nacionalizmus nem nyomta rá ennyire a bélyegét a balkáni történetírásokra, személye érdekes módon összekötő kapocs volt a félsziget népei között. A délszláv térségben többek között az illírizmusnak lett az egyik előfutára, majd egy közös oszmán ellenes összefogás jelképe lett (ehhez irodalomként lásd. Petrovich: Your browser may not support display of this image. Scanderbeg (Georges Castriota). 1881.; Vulić: Your browser may not support display of this image. Đurađ Kastriotić Skenderbeg. 1892.). Epirusztól délre pedig, egy 19. században elterjedt nézet szerint, a közös albán–görög származásnak, a pelazg eredetnek lett a szimbóluma (Gkarpolas: Istoria Geōrgiou Kastriōtou. 1848).

Ahogy a cikk is írta, Visoki Dečani kolostorához valóban köze sincs az albánoknak. De az nem igaz, hogy 1322-ben „szinte nem is éltek Koszovóban”. Egyrészt valóban nem, de akkor a szerbek sem. Koszovó ugyanis, mint közigazgatási egység 1875-ig nem létezik (erről lásd. alább). Másrészt igen: a 12–13. sz. fordulója óta bizonyosan jelen vannak a mai Koszovó nyugati felében. Betelepülésük részben spontán, részben a szerb uralkodók telepítették le őket: munkáskézre és katonákra mindig is szükség volt. A terület a 7. század óta szláv többségű, de csak a 12. század második felében, Nemanja Istvánnak köszönhetően került tartósan a szerb uralkodók kezére. Azaz: a szerb államhatalom egyidőben érkezik az albán telepesek első hullámával.

Mind a szerb, mind az albán történetírás úgy ír erről a területről (és ez terjedt el kritika nélkül a hazai és nemzetközi médiában is), mintha ez „a tartomány” többszáz éve létező történeti-földrajzi egység lenne. Ezzel szemben Koszovó, ill. Kosovo Polje (azaz magyarul Rigómező) 1875-ig csupán egy kisebb alföld földrajzi elnevezése volt, amelynek neve egy középkori szerb–oszmán csata emlékeként vált ismertté szerte Európában. Az első Koszovó névre hallgató közigazgatási egységet az Oszmán Birodalom szervezte meg 1875 és 1878 között, amely azonban nem egyezik meg a mai Koszovó területével, mivel a mai Közép- és Kelet-Koszovót, ill. a mai Macedónia északkeleti felét foglalta magában, Skopje (Üsküb) székvárossal; a terület a monastiri vilajetből önállósodott maga is vilajetté. Ez kisebb módosulásokkal változatlan maradt egészen a birodalom bukásáig. A mai Koszovó csupán az 1945 utáni Jugoszláviában nyerte el mai területi kiterjedtségét. Éppen ezért óvatosan kell fogadni azokat a szerb és albán történészi érveléseket, amelyek Koszovót illetően – legalábbis ennek területi aspektusából – egy több évszázados viszályról szólnak.

A szerb és az albán történelemszemlélet a tartomány történelméről: Koszovóról a mai napig nem adtak ki olyan történeti munkát, amelynek elkészítésében a szerb és az albán tudományos élet közösen vett volna részt. Mindkét történetírásban közös, hogy elsősorban a saját nemzeti történelméről ír: nemcsak a másik fél szerepét csökkenti, hanem olyan népek jelenlétének sem szentel figyelmet, amelyek szintén ezen a területen éltek: görögök, vlahok, szászok, latinok (raguzaiak), romák, cserkeszek stb. Mindkét fél kezében túlságosan átpolitizálódott a történetírás, éppen ezért kijelenthető, hogy Koszovó esetében két, egymással konkurráló nemzeti historiográfia is szembenáll egymással.

Az elsősorban (aktuális) politikai mondanivalót közlő-közvetítő történeti munkák (azaz nem feltétlenül minden, e terület történelmével foglalkozó szerb és albán szakmunka!) gondolatmenetét nagyrészt fel lehet fűzni a következő gondolati sémára: 1. mi voltunk itt előbb; 2. azóta mi vagyunk itt a többség; 3. Koszovó a mi szenvedéseinknek az ára. Fontos különbség azonban a két történetírás között, hogy míg szerb oldalról a mai napig nem volt, ill. nincs olyan történész, aki megtanult volna albánul, vagy megpróbálta volna megérteni az albán történeti gondolkodást vagy egyáltalán értéket keresett volna az albánságban, addig ennek fordítottjára van példa.

1. A történelemről és a két történetírásról
2. A hisztériáról

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­nyár
Múlt-kor magazin 2021

• Hét dolog, amit a rómaiaknak köszönhetünk
• Báthory Erzsébet vérszomjas legendája
• Lucrezia Borgia mítosza
• Boszorkányok és tortúrák
• Méregkeverő asszonyok a Tiszazugban
• Georges de La Tour Magdolnái
• Kumibri, az életmentő vízibüfés
• Temesújfalu kastélya
• A divat örökifjú nagyasszonya: Mary Quant