Az 1910–1920-as években sok tiszazugi asszony érezhette kínlódásnak és szenvedésnek a mindennapokat. Egy részük a kilátástalannak látott életét egy számára terhes családtag megmérgezésével kívánta könnyebbé tenni. Féja Géza az 1937-es szociográfiájában, a Viharsarokban arzénzónának nevezi a déli Tiszántúl keleti részén húzódó tanyavilágot. Amit a kis falvak évtizedekig eltitkoltak a külvilág elől, annak híre később a tengerentúlra is eljutott. Az 1929-ben kipattant arzénbotrányt a The New York Times a század legnagyobb mérgezéses eseteként adta hírül a világnak. Az egyéni motivációk, a bűnről alkotott elképzelések, egy közösség belső világa, hite, erkölcsi normái, a korabeli jogrendszer működése – ezek mind a tiszazugi arzénes mérgezések olvasatai lehetnek.

Az elmúlt 90 évben rengetegen foglalkoztak a témával, a kiapadhatatlan érdeklődést és a megválaszolatlanul hagyott kérdések sorát jelzi, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen önálló kutatócsoport alakult, amely az eredményeit a 2016-ban megjelent, Mátay Mónika szerkesztette Méregkeverők című kötetben hozta nyilvánosságra.

Az első bizonyított gyilkosságot 1911-ben Nagyréven követték el. Több mint másfél évtizeden keresztül nem derült fény a tömeges mérgezésre, és a gyanú ellenére sem indult komolyabb nyomozás. A bűncselekményeket sokkal hamarabb is le lehetett volna állítani, ha a gyanús haláleseteket vagy a névtelen leveleket a hatóságok alaposan kivizsgálják. Mivel nem így történt, ezért az arzénes halál a Tiszazugban majdnem két évtizedig szedhette áldozatait.  Az 1929-es per közvetlen előzményeként három névtelen levél érkezett a szolnoki királyi ügyészséghez, amelyben nagyrévi asszonyokat mérgezéses gyilkosággal vádoltak meg. A csendőrök eleinte nem akadtak nyomra, de végül megtört a jég: a felkeresett gyanúsítottak beismerő vallomást tettek.

Nagyréven és Tiszakürtön három hónapon keresztül tartott a nyomozás, július és október között a két településről 77 feljelentés érkezett a szolnoki királyi ügyészséghez. Sokkal több eljárást indítottak, mint amennyi ítélet született, az esetek túlnyomó többségében – a beismerő vallomások visszavonása után – bizonyítékhiány miatt nem szabtak ki büntetést. Négy asszony, köztük a fő gyanúsított, a helyi bába, Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna öngyilkosságot követett el, így az ő felelősségre vonásukra sem kerülhetett sor.

Beszél a temető

A női gyilkosokról már a XIX. századi kriminológiai szakirodalom is jelezte, hogy a többségük méreggel öl. A vádlottak vallomásaikban „orvosságról” beszéltek, nem véletlenül: az arzénra valóban orvosságként, a bajok elűzőjeként tekintettek. Ezt a háztartásokban – rovarirtó, ólomfesték, gyógyszerek formájában – könnyen fellelhető, színtelen és szagtalan szert nemcsak beszerezni volt egyszerű, hanem használni is. Bármibe – húslevesbe, kávéba, pogácsába, pálinkába – belekeverhették. Azt azonban sem a bába, sem a „kuncsaftjai” nem tudták, hogy az arzént még évek, sőt évtizedek múlva is ki lehet mutatni.

A korábban sosem alkalmazott tömeges sírfeltárás kellőképpen felborzolta a kedélyeket. A csendőrségi iratok szerint csupán Nagyréven és Tiszakürtön 162 exhumálás történt, amit a többi településen azonban – mikor már országos, sőt nemzetközi botránnyá dagadt az ügy – nem folytattak.

A vizsgálóbírók vérvizsgálatot rendeltek el, az egyértelmű eseteknél hatalmas, nyolc-tíz ember kivégzéséhez elegendő dózisban mutatták ki az arzént. A korabeli viszonyok között a bíróság körültekintően járt el, ennek ellenére több személynél az alapos vegyvizsgálat sem hozott biztos eredményt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. nyár számában olvasható.