Izraellel azonosult az amerikai elnök

Az ezt megelőző néhány hét Johnson elnökségének legnehezebb időszaka volt. A január végi Tét-offenzíva miatt a közvélemény egyre kevésbé támogatta a vietnami háborút. A március elején tartott New Hampshire-i elnökjelölésen Johnson alig tudta legyőzni Eugene McCarthy jelöltet, négy nappal később pedig Robert Kennedy, New York-i szenátor bejelentette, hogy indulni akar a Demokrata párt elnökjelöltségéért.

Johnson azt mondta Goldbergnek, ahogy politikai szerencséje hanyatlik, egyre jobban megérti Izrael helyzetét. `Nincs sok barátjuk a világban, ugyanolyan helyzetben vannak, mint én. Minél közelebb kerülök a véghez, annál jobban megértem őket... Itt van egy csomó arab a sarkamban - legalább 100 millió, és mi csak két millióan vagyunk. Igen, meg tudom érteni őket`.

A beszélgetés annak az 1968 januárja és áprilisa között készült 13 órányi anyagnak a része, amelyet a Lyndon Johnson Elnöki Könyvtár hozott nyilvánosságra május 1-én. A telefonbeszélgetésben Johnson tisztán kifejezésre juttatta Izrael iránti szimpátiáját, ami egész elnökségét jellemezte.

1967. június 25-én például, nem sokkal a hatnapos háború után Johnson Glassboróban (New Jersey) találkozott Alekszej Koszigin, szovjet főtitkárral. A konfliktus során a Szovjetunió Egyiptomot és Szíriát támogatta, és azzal fenyegetőzött, hogy katonailag is beavatkozik a háborúba. Miután a két félnek sikerült megállapodnia a tűzszünetben, Moszkva el akarta érni, hogy az ENSZ követelje Izraeltől csapatai kivonását a megszállt területekről, mielőtt még az arab államok esetleg egy Izraelt elismerő békemegállapodásra gondolnának.

Egy itteni beszélgetés során Johnson azzal magyarázta Izrael támogatását a százmilliós arab népességgel szemben, hogy "nem a számok határozzák meg, mi a helyes. Mi azt próbáltuk tenni, ami helyes volt, függetlenül a számoktól." Az Egyesült Államok a hatnapos háború során, és az azt követő ENSZ-vitában is Izraelt támogatta, majd 1965-ben, 1966-ban és 1968-ban három jelentős fegyverszállítmányt küldött neki. Johnson politikája rakta le a máig tartó amerikai-izraeli stratégiai partnerség alapjait.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után az amerikai közvélemény egyre jobban méltányolja Izrael szerepét az iszlám terrorizmus elleni harcban. A Gallup Intézet 2007-es felmérése szerint Izrael az egyetlen ország, amelyet az amerikaiak többsége szimpatikusnak és stratégiailag fontosnak tekint. Johnson elnöksége idején azonban Izrael még egyáltalán nem volt ilyen népszerű.

A Johnson-kabinet, 1967

Az ötvenes években, Eisenhower elnöksége alatt az amerikai-izraeli viszony távolról sem volt szorosnak mondható. John F. Kennedy már igyekezett jobb kapcsolatot kiépíteni David Ben-Gurion kormányával, és 1962-ben beleegyezett, hogy védelmi fegyvereket küld Izraelnek, de óva intette Izraelt attól, hogy az Egyesült Államokat katonai vagy diplomáciai támogatójának tekintse. Johnson, hasonlóan Eisenhowerhez és Kennedynek, fő stratégiai céljának a szovjet diplomáciai befolyás erősödésének megfékezését tekintette a Közel-Keleten, főleg Jordániában és a Perzsa-öböl térségében, de politikáját személyes érzelmei is befolyásolták.

Jó barátságot ápolt vezető cionistákkal (Abe Fortas, Abe Feinberg, Arthur Krim), hitt abban, hogy Amerikának erkölcsi kötelessége Izrael biztonságának erősítése, és Izraelt olyan határvidéknek tekintette, mint amilyen texasi otthona is volt. Ezek a személyes vonatkozások késztették arra, hogy beavatkozzon, ha úgy ítélte meg, hogy a Külügyminisztérium vagy a Védelmi Minisztérium nem a megfelelő módon kezeli Izrael diplomáciai vagy katonai szükségleteit.

2008-ban az Izraelhez fűződő kapcsolat nagyobb figyelmet kap, mint bármely más elnökválasztási kampány idején. Tavasszal John McCain, republikánus jelölt Izraelbe utazott, és ellátogatott az ostromlott Sderot városba is, amelynek lakóit a Hamász rakétái bombázzák. Barack Obama, a demokraták elnökjelöltje is igyekszik minden eszközzel megnyerni a helyi sajtót. Izraelen kívül azonban McCain és Obama drámaian eltérő véleményt képvisel a közel-keleti politikával kapcsolatban. Lyndon Johnson példájából tanulva a két jelölt személyes hozzáállása is legalább olyan fontos lehet, mint a stratégiai tervek.