Gyászröpgyűléseken búcsúztatták a magyar dolgozók Sztálint

Hazánkban az ötvenes évek eleje a magyarországi sztálinizmus tetőzése és mélypontja volt egyidejűleg, amit a gazdaságpolitikai hibák következtében előállt életszínvonal-csökkenés, a lakosságra nehezedő mind nagyobb terhek, a megfélemlítettség és kiábrándultság, az éberségi kampányok, az ellenségkeresés és a személyi kultusz jellemzett. Soha annyi embert nem ért presszió, mint ezekben az években. Több tízezer embert internáltak, ill. kerültek rendőri őrizetbe, közel tizenháromezer főt, két és félezer családot telepítettek és tiltottak ki Budapestről.

1950-1953 között mintegy egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A Sztálin halála után rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet több mint hétszázezer embert érintett. 1953-ra a magyar nép teljesen elnyomorodott, szinte utolsó tartalékait is felélte, családok sokasága éhezett. A félelemnél csak a kiábrándultság és a gyűlölet volt erősebb. Nem csoda, ha Sztálin halálának hírére a magyar lakosság egy része megrettent, félt a bizonytalanságtól, mások azonban titokban fellélegeztek.

Volt, akiket érzékenyen érintett

Sztálin betegségéről az átlag magyar ember 1953. március 4-én értesülhetett először a Kossuth Rádióból. A TASZSZ közleménye szerint - ezt ismertette a magyar rádió is - Sztálin másodikán éjszaka agyvérzést kapott. A Sztálin megbetegedéséről szóló hír váratlanul érkezett, ekkor még mindenki reménykedett. A hivatalos verzió szerint Sztálin 1953. március 5-én, késő este, 21.50-kor halt meg. Ez jelent meg a Szabad Nép március 6-ai pénteki különkiadásában olvasható közleményben. (A március 7-ei Szabad Nép ismét teljes terjedelmében közölte a különszámban publikált írásokat.)

A Magyar Rádió március 6-án, péntek reggel jelentette be hivatalosan Sztálin halálát. Ettől kezdve a Kossuth és Petőfi Rádió ugyanazt a műsort közvetítette, s félóránként ismételték a szovjet párt közleményét: "Eltávozott korunk legnagyobb embere [...] utolsót dobbant a lángeszű bölcs szíve" A rádióműsorok egészen a temetésig, március 9-éig Sztálin jegyében zajlottak, még a zeneszámok is csak róla szóltak.

Az 1953. március 6-án megjelenő napilapok Sztálin halálával kapcsolatos nekrológokat közöltek. A Szabad Nép különkiadása gyászkeretben, Sztálin fekete keretben közölt képével jelent meg. A különkiadás "A magyar néphez!" című felhívásában közölte Sztálin halálát, méltatta érdemeit, ismertette a Sztálin betegségéről és haláláról kiadott zárójelentést, és egy TASZSZ jelentésben tudósította a magyar népet arról, hogy bizottság alakult Sztálin temetésének megszervezésére. Ez rendkívül fontos volt, mert a "gyászszertartás liturgiája" jelezte a hatalmi viszonyokat. A bizottság elnöke Nyikita Szergejevics Hruscsov, a moszkvai városi pártbizottság első titkára lett, az ő feladata volt eldönteni, hogy ki és mikor áll díszőrséget a ravatal mellett, ki viszi a koporsót, és ki mond beszédet.

Március 6-án, a kora reggeli órákban az ország minden tájára eljutott Sztálin halálának híre. Döbbenet, gyász, könnyek, munkafelajánlások és legendák gyártása. Ez jellemezte a reakciókat. Az egész ország gyászba borult, Sztálin magyar hívei és alattvalói megrendülten gyászoltak. A középületekre először vörös lobogót tűztek, majd hamarosan megjelentek a fekete zászlók is. Az ablakokba Sztálin fekete anyaggal bevont képét állították. Az "utcákon könnyes szemű asszonyok, komoly tekintetű férfiak járnak. Csöndesen, szótlanul. De a tekintetek beszélnek" - írta a Szabad Nép aznapi száma.

Az emberek csoportokban gyülekeztek, tárgyalták az eseményeket. Az üzemekben, termelőszövetkezetekben, gépállomásokon, állami gazdaságokban, hivatalokban, az egyetemeken és az iskolák szüneteiben gyászröpgyűléseket tartottak. Az egyszerű ember így búcsúzott Sztálintól, akinek gyászkeretes képe előtt "száz- és százezer új ígéret hangzott el.

A gyász és a szomorúság mellett egyesek már a jövőbe tekintettek, hiszen sokan azt gondolták, Sztálin halálával új időszámítás kezdődött. Többen megfogalmazták kérdéseiket és aggodalmukat az utódlással és a béke ügyével kapcsolatban. Egyesek attól tartottak, hogy "az imperialisták ki fogják használni Sztálin elvtárs halálát egy újabb világháború kirobbantására" és akkor "mi lesz a békével, fenn marad-e". Megindultak a találgatások, hogy "ki léphet Sztálin elvtárs helyébe [...] most biztosan Molotov elvtárs lesz utód".

Az "ellenség", a jelentések szerint elsősorban "Horthy-fasiszta, csendőr és kulák elemek" is aktivizálódtak, mivel hangoztatták a dolgozók között, hogy háború lesz, s azt terjesztették, hogy megindult a harc az SZKP vezetői között Sztálin örökségéért. Mint az egyik jelentés írja, a gyászoló emberek "A legkisebb fegyelmezetlenségre felfigyeltek, erélyesen rendre utasították azokat, akik nem hagyták abba a munkát. Óriási felháborodást váltottak ki az ellenséges megnyilvánulások, s a provokációk elkövetőit leleplezték.

Volt, ahol véresre vertek embereket, másokat átadtak az ÁVH-nak, volt, akit elbocsátottak munkahelyéről, mert "horogkeresztet és ellenséges jelszavakat rajzoltak a falra", vagy egyszerűen csak "ellenséges kijelentéseket" tettek. De durvább kijelentések is elhangzottak, sőt a testi erőszaktól sem riadtak vissza, például a Hegesztőkészülékek gyárában egy "pártonkívüli dolgozó", amikor kijelentette: "hogyha bárki is terjesztene valami rémhírt [...] kalapáccsal verné ki a fogait". Előfordult, hogy valaki nem akart részt venni a röpgyűlésen, mert szerinte "nekem nem adott semmit a demokrácia [...] menjen az, akinek adott" - őt a "dolgozók követelésére" azonnal eltávolították.

További források és dokumentumok Kocsis Piroska cikkében