Hamis kép alakult ki a japánok háborús emlékezetéről

Ez egy kőkemény társadalom

Philip Seaton, a Hokkaidói Egyetem munkatársa nemrég megjelent könyvében rámutat, a háborús emlékezetről folytatott heves viták éppen azt bizonyítják, nem történt kollektív emlékezetkiesés. Sőt, a szigetországban a háborús múlt ma is a politikai csatározások legfőbb témája. A japánok minden tette, az ázsiai szomszédaikhoz való viszonyuk, a világban jelentkező konfliktusokkal szembeni álláspontjuk, a nukleáris témákhoz, a japán nemzeti lét jelképeihez - zászlóhoz, császárhoz, himnuszhoz, alkotmányhoz és Japán tágabb, világpolitikai szerepéhez - való viszonyulásuk mind a háborús múlt értelmezéséhez kapcsolódik. A háború tehát korántsem merült feledésbe, épp ellenkezőleg: "a japánok nem tudják elengedni a múltjukat."

A "Japán vitatott háborús emlékezete" című könyv azt állítja, hogy az angol nyelvű média következetesen hamis képet közvetít a japánok háborús emlékezetéről, mivel túlságosan előtérbe helyezi a konzervatívok és az uralkodó elit álláspontját, amely igazolni és dicsőíteni kívánja Japán háborús szereplését. Ez a háborús felelősséget tagadó és elvető ortodoxia teljesen háttérbe szorítja a többség háborús emlékezetét. Seaton kutatásai szerint azonban a japán tankönyvek, tananyagok, dokumentumfilmek, filmek és az újságok kritikusan kezelik Japán háborús szerepét, és vállalják a felelősséget. "Az emberek 50-60%-a agresszívnek tartja a háborút, 50-80%-uk vagy kritikával fogadja a háborús felelősséget nem megfelelően kezelő kormánypolitikát... vagy támogatja a további kárpótlást és az agresszót elismerő kezdeményezéseket."

Japánban egy "politikailag erős, kisebbségi véleményt tükröző, de a hivatalos történetírást és politikát befolyása alatt tartó, konzervatív lobbi" és egy "politikailag gyenge, a közvélemény többségének álláspontját képviselő, de a hivatalos történetírást befolyásolni nem tudó csoport" áll egymással szemben. Az országot gyakran éri kritika, mert nem kér bocsánatot, és nem akar kárpótlást fizetni. Seaton azonban rámutat, hogy a többi nemzet éppúgy bűnös, például az Egyesült Államok Indokínával kapcsolatban. Japán azt az álláspontot képviseli, hogy már minden kárpótlási igényt kielégített, és a "legtöbb kormány hallgatólagosan vagy nyíltan támogatja Japán álláspontját."

A könyv szerint a háborús emlékezet legnagyobb csatái a televízió képernyőjén zajlanak. Seaton azzal érvel, hogy "soviniszta nacionalizmussal nem lehet emelni a nézettséget. A japán televízió tele van konzervatív műsorokkal, és konzervatív tudósok nyilatkoznak mindenhol, de a csatornák háborúval foglalkozó programjai egyértelműen háborúellenesek, és haladó vagy enyhén konzervatív szellemben tárgyalják a témát."

A könyveladások azt mutatják, hogy a japánok kedvelik a nacionalista írókat, de ez "nem történelmi tudatosságból" történik, hanem azért, mert az emberek jól akarják érezni magukat, és "belefáradtak a háborús emlékezetbe". Ezenkívül a "haladó könyvek olvasottsága a tudományos szaknyelv és a bizonyítékok aprólékos használata miatt is kisebb."

A szerző bemutatja a japán tankönyvekről folytatott vitát is. Seaton szerint "a japán gyerekek által használt tankönyvek háborúellenes szemléletűek, szembenállnak az agresszív militarista eszmékkel és a békeüzenetet állítják a középpontba." Talán ezzel magyarázható Abe Sindzó miniszterelnök többszöri kezdeményezése a hazafias oktatás erősítésére. Seaton szerint a történelmi filmek ábrázolásmódja is félrevezető. "A japán filmekben hagyományosan hősiesnek ábrázolják a háborút."

A kutató ezért úgy véli, hogy "Japán rendelkezik a legsokoldalúbb háborús emlékezettel a második világháborúban részt vett nemzetek közül", de ez mitsem számít Kínában vagy Koreában, ahol továbbra is a megbánás nélküli, felelősségét tagadó Japán képe él, ami rossz hatással van a kelet-ázsiai országok közötti kapcsolatokra. Ezen talán a könyv kínai és koreai nyelvre történő lefordítása is segíthetne.

Philip A. Seaton: JAPAN'S CONTESTED WAR MEMORIES: The "Memory Rifts" in Historical Consciousness of WWII, Routledge, 2007, 258 pp.