Algíri példát tanulmányoz az amerikai hadvezetés

A polgárháborúvá vált, és igen sok áldozatot követelő iraki rendezés során az amerikai hadvezetés és Bush elnök egy igen furcsa módját választotta a kérdés megoldásának.

Tanulnának a gyarmati tapasztalatokból

A történelmi példák keresése 2003-ban kezdődött, amikor a Pentagon levetítette a korábban betiltott, Algiers-i csata című filmet. Ezt folytatva az amerikai média konzervatív fele ujjongva éltette, hogy Bush elnök elolvasta Alistair Horne a háborúról szóló `A Savage War of Peace` (A béke barbár háborúja) című, mértékadó könyvét. Legutóbb pedig Christopher Harmon, a washingtoni Marine Corps University (MCU) Algéria-szakértője, az algériai modellről tartott előadást az irakban harcoló amerikai tengerészgyalogosoknak.

`Csak nagyon kevés példa akad a modern felkelésekre, a városi felkelésre pedig ez a háború az egyetlen példa` - állítja Thomas X. Hammes, a lázadások amerikai szakértője, és a gerillaharcról írt `The Sling and the Stone` című könyv szerzője, aki jelenleg tanácsokkal látja el a hadvezetést. Miközben Franciaország végleg kivonult Algériából, `a franciák nagyon ügyesen harcoltak a lázadók ellen. Ez felkeltette az amerikai hadsereg érdeklődését .... nagyon jó párhuzamról van szó` - véli Harmon.


Az Algiers-i csata a mozikban

Szerintük a párhuzam egyértelmű, hiszen Irakban is egy idegen, többségében nem arab hadsereg foglalt el egy arab országot, plusz a francia csapatoknak is elhúzódó felkelésekkel kellett szembenézniük, "amelyekben rendszeresen alkalmaztak terrorista elemeket", és amelyeket a szomszédos országok támogattak.

A helyzetre reagálva a franciák akkor egy olyan komplex akadályrendszert hoztak létre, amely gyakorlatilag lezárta Algéria határait. Az algíri csatában a franciákat az segítette, hogy jól ismerték a város lakóit: a főváros feletti ellenőrzés megszerzésében és a bombakészítő csoportok leállításában a társadalom megértése segítette őket. Felkutatták a helyi vezetőket, és őket tették felelőssé, ha körzetükben támadás érte a franciákat. A lakosok között francia katonákat állomásoztattak, hogy megismerjék azokat a közösségeket, amelyeket megpróbálnak irányítani. Érdekesség, hogy ez utóbbi taktikát épp most vezetik be Bagdadban.

Harmon és Hammes szerint a legtöbb Algériában alkalmazott lépés értékes tudást jelenthet az iraki haderők számára, de nem mindegyik alkalmazható Irakra. Az algériai és iraki lázadók között legalább annyi különbség van, mint a francia és amerikai hadsereg, valamint stratégiai céljaik között. A franciák azért vonultak be Algériába, hogy állandó ellenőrzés alá vonják, és a 9 milliós országot megszálló 500 ezres haderőt tapasztalt algériai katonák (harkis) is támogatták. A 26 milliós Irakban nagyjából 150 ezer katona állomásozik, és az iraki biztonsági erők kiképzése eddig csak szerény eredményeket hozott. Ráadásul a határok lezárását az "amerikaiak nem tudják megoldani ...ez a Rumsfeld (korábbi védelmi miniszter) által szorgalmazott kisszámú haderő egyik problémája. Ilyen hibát a franciák nem követtek el" - mondja Harmon.

Felületes tapasztalatokat szereznek

Mohamed Debbah azonban kételkedik abban, hogy az algériai példa válaszokat adhatna Irak problémájára. Mohamed 1956-ban otthagyta az iskolát, és csatlakozott az algériai nacionalista felkelőkhöz, a mudzsaheddinekhez. Szerinte az iraki felkelők nem egységesek: a siíták és a szunniták egymás és az amerikai megszálló csapatok ellen is harcolnak. "Nincs hasonlóság, mivel Irakban nem egy csoport harcol az amerikaiak ellen. Csak zűrzavar van. Mi azért győztünk, mert köztünk nem voltak vallási ellentétek" - véli Debbah, aki a háborús veteránok nyugdíjazását intéző mudzsaheddin minisztériumban dolgozik. Debbah még hozzáteszi, hogy az algériai csoportok között is voltak viták arról, hogy harcoljanak a fraciák ellen, vagy inkább tárgyaljanak. "De a végén megegyeztünk, mert tudtuk, csak így győzhetjük le a franciákat."

Egy másik ellentét, hogy az iraki lázadókkal szemben az egységes algériai felkelőknek sikerült aláásaniuk a francia megszállás politikai támogatottságát: diplomáciai kapcsolatokat építettek ki több afrikai és ázsiai országgal, valamint nyomást gyakoroltak az ENSZ-re a háború befejezése és Algéria függetlenségének elismerése érdekében. Franciaországban is támadásokat hajtottak végre, amelyben mintegy 5000 ember lelte halálát, "hogy megfélemlítsük Franciaországot, és rávegyük a háború befejezésére".

A legnagyobb csapást azonban maguk a franciák mérték algériai támogatottságukra. A katonaság rendszeresen alkalmazott kínzásokat, és jogtalan gyilkosságokat hajtott végre, amelyek nagyban hozzájárultak az otthoni politikai küzdelem és az algériai háború elvesztéséhez. "A franciák katonailag győzelmet arattak a gerillák fölött, de nem tudtak mit kezdeni a forradalom politikai lendületével. A katonai sikerek és a politikai hibák között kiegyensúlyozatlanság ezért igen komolyan foglalkoztatja az amerikaiakat" - véli Harmon.

Az 1960-as évek elején Franciaországban aztán a háborúról folytatott vita miatt az ország szinte a polgárháború szélére sodródott. A háborúellenes politikai ellenzéknek döntő szerepe volt abban, hogy Charles de Gaulle köztársasági elnök 1962-ben elrendelte a francia csapatok kivonulását Algériából. Az Egyesült Államokban nem tapasztalható ugyan ellenállás az iraki háborúval kapcsolatban, de az algériai harc tanulságai közé tarozik, hogy politikai támogatottság nélkül nem lehet megnyerni a háborút.

Az algériai modell tehát nem igazán tekinthető egy pontos párhuzamnak. Algéria "szolgálhat néhány tanulsággal, de azt hiszem, nem a megfelelő tanulságot vonják le belőle. Túlságosan felületesen tekintenek rá. Minden felkelés gyökere az adott ország kultúrájában, történelmében és helyzetében rejlik. A hadtörténetben nem konkrét válaszokat kell keresni, hanem a gondolatok és eszmék motívumait" -véli Hammes.