Túlnépesedés és sírrablás fenyegeti a dél-amerikai Római Birodalmat

A ma is élő inka logisztika

MK: Ha ekkora volt a birodalom, akkor hogyan biztosították a mintegy 1 millió négyzetkilométer négy nagy régiójának sikeres integrációját? Mit jelentett az élelmiszerellátás és a közlekedés centralizálása a valóságban?

Gy.J.: A birodalom ott terjeszkedett igazán, és ott tudott igazán létezni, ahol annyira hideg volt, hogy az élelmiszert megfelelő módon tudták tárolni. Az inka birodalom jelentős része ugyanis egy 3600 méter fölötti hatalmas fennsíkon terült el, ahol a nappali hőmérséklet elég magasra felmehet, de az éjszakák hidegek és fagyosak. Épp emiatt az élelmiszer tárolása nem volt nehéz, és részben e miatt, részben a birodalom kiterjedése miatt óriási élelmiszer raktárakat hoztak létre, döntően a korábban említett tartományi központokban. Ezekkel pedig ugyanaz a helyzet, mint az úthálózattal, azaz valószínűleg ezeknek is még csak a töredékét ismerjük.

Az inka úthálózat darabja

Mielőtt megkezdtük saját ásatásunkat Pariában, az egész inka birodalomból Ecuadortól Argentínáig körülbelül 10 ezer ilyen épületet ismertek, és ezek egyenként több 10 ezer köbméter árut tudtak befogadni. Az ásatás során ehhez a 10 ezerhez még nagyjából 1600-at találtunk, és az is biztossá vált, hogy ez a 10-12 ezer csak az összes hasonló épület 1-2 százalékát jelentheti. Az inka birodalom esetében így biztosan kijelenthetjük, hogy legalább több százezer köbméteres raktárkapacitás állt rendelkezésre. A leletek alapján kijelenthetjük, hogy azokban a legegyszerűbb alapvető élelmiszerektől (megfagyasztva tárolt burgonya, kukorica, szárított lámahús) a legkülönbözőbb dolgokig (fegyverek, az öltözetek, trópusi madarak, stb.) minden előfordulhatott. Ezekről a spanyolok is beszámoltak, hiszen a hódítás során ők is ezeket a raktárakat használták, már amelyiket nem gyújtották fel előttük az inkák.

Feltehetjük persze a kérdést, hogy miért alakultak ki ezek a nagy raktárbázisok? Képzeljünk el egy nagyon gyorsan terjeszkedő katonai hatalmat, ahol sokszor kellett 5-10 ezer fős hadsereget mozgatni, amely a kísérő személyzettel együtt 1-200 ezer fős is lehetett. Őket pedig folyamatosan el kellett látni, és ezért a birodalom minden pontján szükség volt ilyen raktárbázisokra.

Sokszor voltak nagyon fontos állami ünnepek, amikor a tartományi központokban, kultuszhelyeken és városokban összegyűlt az egyébként nem ott élő lakosság, és ezeken az ünnepeken bizonyos javakat szétosztottak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyfelől a lakosság nagyon fontos munkákat végzett az állam számára (utakat épített, földet művelt, katonáskodott) és az állam ezért cserébe nyújtott valamit: az egyszerű parasztokat csak egyszerűen megvendégelték, míg a magasabb pozíciókban élőket szőttesekkel és arany tárgyakkal ajándékozták meg. Ebben a rendszerben is fontosak voltak tehát a raktárközpontok.

MK: Az inka birodalom sikereinek egyik titka a természeti erőforrásokkal való sikeres  gazdálkodás volt. A lakosság jó élelmiszerellátásban részesült, rendkívül változatos terményeket szállítottak a láma karavánok az Andok jó minőségű útjain. Újraerdősítették a száraz hűvös éghajlatú és meredek hegyoldalakat, s a talajerózió megállítására további teraszosítást is végrehajtottak. Az eredmény: megnövekedett termésmennyiségek és az építkezésekhez szükséges faanyag biztosítása. Milyen további - a mai kor számára tanulságos - teljesítményei voltak ennek a gazdálkodásnak?

Gy.J.: Még egyetemistaként láttam egy filmet arról, hogy Cusco környékén felmérték az inka kori öntözőcsatorna hálózatot, és a helyi közösségeket bevonásával - de a régészek instrukciói alapján - helyreállították ezt a vízhálózatot. Egy másik példa, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a Titicaca-tó déli peremén készített légifelvételeken azt vették észre, hogy ott furcsa, sűrűn elhelyezkedő, óriási területet lefedő téglalapok vannak. Közelebbről megnézve kiderült, hogy ezek régen elhagyott földművelő parcellák, amik sok ezer hektárt borítottak be. Ma ezeket már nem használják, és a feltárás után az derült ki, hogy ez Tiwanaku idejétől a spanyol hódításig egy komplex földművelő rendszert alkotott.

Ennek az volt a lényege, hogy a tó környékén viszonylag magas talajvizes helyeken olyan mesterséges földművelő parcellákat alakítottak ki, ahol csatornákat vagy vízelvezető árkokat hoztak létre a parcellák között. Ezzel egy magasabban elhelyezkedő művelési felszín jött létre, ahol ültetni is lehetett, a talajvíz pedig alacsonyabbra került, tehát éjszaka a növények gyökere nem fagyott meg. Állítólag ennek volt egy olyan hatása is, hogy a vízfelület összegyűjtötte a napközbeni meleget, és enyhítette a helyi klíma ingadozásának szélsőséges hatását. Magyarán ezzel a pofonegyszerű módszerrel korábban művelés nélküli területeket is mezőgazdasági hasznosítás alá lehetett vonni. Ezt az előző módszerhez hasonlóan a a mai napig próbálják újra hasznosítani az ott élő indián közösségek számára.

1. Magyar régészek Peruban
2. A ma is élő inka logisztika
3. Ősi hagyományok és spanyol hódítók
4. Olvadó piramisoktól a hegyvidéki szállodákig