Minden idők legnagyobb tengeri ütközete

Kilencven évvel ezelőtt, 1916. május 31-én és június 1-jén zajlott le az Északi-tengeren, a Skagerrak tengerszoros és a dániai Jütland nyugati előterében az első világháború legnagyobb tengeri csatája, amely a modern flották történetében az első, igazán lenyűgöző arányú tengeri ütközet volt. A tizenöt órás összecsapásban a brit és a német haditengerészet összesen mintegy 250 egysége vett részt, a britek 14 hadihajót vesztettek több mint hatezer tengerésszel, a németek 11 hadihajót két és félezer tengerésszel.

A háború a tengerre is kiterjed

A londoni kormánynegyedben levő admiralitás rádiós részlege 1916. május 30-án reggel fejtett meg egy olyan `félretájékoztató` rádióüzenetet, amelyből a német flottaakcióra következtetni lehetett. A rejtjelek megfejtését az oroszok tették lehetővé, akik a Keleti-tengeren 1914 augusztusában zátonyra futott `Magdeburg` minicirkálóról szerezték meg a német rejtjelzés megoldását, és azt nyomban átküldték Londonba. Reinhard Scheer altengernagy, német flottaparancsnok 1916. május 30-án estére vonatta össze a német hadihajókat Wilhelmshaven parti vizeire, a brit Grand Fleet parancsnoka, Sir John Rushworth Jellicoe tengernagy ugyanekkor előrejelzést kapott az admiralitástól a másnap reggelre várható fejleményekről.

A brit flotta felvonulása

A harcbavetett brit kötelék fölényben volt: kilenc csatacirkálót, 28 nagy sorhajót, egy repülőgép-anyahajót, 12 kis cirkálót, 50 rombolót, valamint egyéb hajókat, összesen 148 hadihajót foglalt magába a németek 99 hajójával szemben, amelyek között öt csatacirkáló, 22 nagy sorhajó, öt kis cirkáló, 30 romboló volt. A britek 60 ezer tengerészt, a németek 45 ezer tengerészt vetettek be a kötelékekben, amelyek összes vízkiszorításának aránya 1 250 000 tonna 660 ezer tonnával szemben volt a britek javára.

Sajátos körülmény, hogy míg a szembenálló hadseregek a világháború 1914-es kitörése óta Belgiumban és Franciaországban véres harcot vívtak egymással, a nyílt tengereken viszonylagos nyugalom honolt. 1916 tavaszán viszont a közvélemény nem csak a német birodalomban, hanem a brit királyságban is döntő flottaműveleteket sürgetett az ellenfél megleckéztetésére.

Az előrevont brit cirkálók és a német felderítő hajók között az első ágyúlövések 1916. május 31-én délután fél négykor dördültek el, ugyanekkor startolt az Engadine angol anyahajóról az első felderítőgép, állítólag az első repülőgép, amely tengeri csatában vett részt. Öt óra után német hajóágyúk tüzétől "levegőbe röpült" az Indefatigalble, majd a Queen Mary brit csatacirkáló, a Seydlitz német rombolót torpedótalálat érte, de folytatta a harcot. (A Royal Navy két említett egységének ezer, illetve ezerkétszáz főnyi személyzetéből német torpedórombolók két illetve nyolc főt tudtak megmenteni.) A német élhajók este fél nyolckor elsüllyesztették a 14 600 tonnás Defence páncélos cirkálót, a teljesen szétlőtt 13 500 tonnás Warrior csak másnap süllyedt el. Valamivel később súlyos sérüléseket szenvedett a Lützow német csatacirkáló, elhagyta a "harcteret", de éjszaka már szintén hullámsírba került.

A búvárhajók támadása

Május 31-én este tíz órakor Jellicoe tengernagy az angol egységeket délre irányította egy másnap kora reggeli akcióra, a németek szem elől tévesztették a brit köteléket. Utóbbinak éjfél után indított ellentámadása öt saját hajójába került, az Elbing német kiscirkálót viszont egy másik német hadihajó süllyesztette el. Június 1-jén a hajnali órákban német ágyútűzben megsemmisült az egyik brit páncélos cirkáló, a 13 500 tonnás Black Prince. A brit 12. rombolóflottilla ezután a tengeri csata utolsó torpedótámadásával levegőbe röpítette a 13 200 tonnás vízkiszorítású öreg német sorhajót, a Pommernt.

Hajnali négy órakor a német kötelék "elveszett a ködben", Jellicoe admirális északra vette az irányt, keresni kezdte a túlélőket és a sérült német és brit hadihajókat. A brit kötelék aztán még június elsején befutott hazai támaszpontjaira, Scheer altengernagy is visszavonulást rendelt el.

A német hajóhad sok tekintetben (állóképesség, tüzérség, éjszakai tengeri harc) fölényben volt a brit csoportosítással szemben, anyagi és harcászati értelemben sikert könyvelhetett el, de hadászatilag nem tudott változtatni a háborús helyzeten: a német haditengerészet győzelme "túl volt a lehetőségek határán". Scheer altengernagy ezután döntött úgy, hogy át kell térni a tengeralattjáró-háborúra. Június 6-án a 11 ezer tonnás Hampshire brit páncélos cirkáló már egy német búvárhajó, az U-75-ös által kihelyezett aknára futott és elsüllyedt. Itt vesztette életét Lord Kitchener brit táborszernagy, aki úton volt Oroszország felé. 1916 augusztusában a brit és a német flottakötelékek már úgy manővereztek az Északi-tengeren, hogy nem kerültek harcérintkezésbe egymással.

A Skagerrak előtti, vagy jütlandi tengeri ütközet általános megítélés szerint nem csorbította a brit flotta tengeri uralmát. Propaganda-vonalon mindkét fél a saját győzelmét hirdette. Hadtörténészek szerint a csata elég volt ahhoz, hogy Scheer minden idők legnagyobb flottaparancsnokának minősüljön. Jellicoe tengernagy viszont óvatoskodása miatt bírálatok össztüzébe került. Az akkori angol tengerészeti miniszter, a későbbi brit kormányfő, Sir Winston Churchill úgy beszélt róla, mint egy olyan emberről, aki egyetlen délután képes lett volna egy egész háborút elveszíteni. A tengernagy 1916-ban felváltotta a parancsnoki hidat az íróasztallal.

Németország az 1918. november 11-i tűzszüneti megállapodás után a hadiflottát Scapa Flow brit támaszpontjára internálta. A hajókon maradt tengerészek 1919. június 21-én Ludwig von Reuter ellentengernagy parancsára a császári hadiflotta 57 hajóját önkezűleg elsüllyesztették.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Pirityi Sándor)