90 éve süllyesztették el a Lusitaniát

A Lusitania építését 1904-ben kezdte meg a Cunard Line társaság, de mivel a kivitelezéshez szükséges csillagászati összeg nem állt rendelkezésére, a brit kormányhoz fordult segítségért. A hitelt megkapta, ám azzal a feltétellel, hogy a hajót az Admiralitás előírásai szerint kell áttervezni és szükség esetén lefoglalhatják katonai célokra. A megállapodás értelmében a gyorsaság fokozására fektették a hangsúlyt, így az eredetileg tervezett három propellert és három kéményt négyre cserélték, a gépeket a vízvonal alá helyezték.

 

Népszerű német képeslap a támadásról

 

A Lusitaniát, az addig épített legnagyobb hajót 1906-ban bocsátották vízre, azzal a reménnyel, hogy a 41 ezer tonnás gőzös elhódítja az Atlanti-óceán leggyorsabb átszeléséért járó Kék szalagot. A gyors és minden elképzelhető luxussal felszerelt Lusitania hamar népszerűvé vált a vastag pénztárcájú előkelőségek körében. A minden szempontból a Titanic elődjének számító gőzösön volt egyebek között mahagóni borítású, üvegtetejű társalgó, zeneszoba, XVI. Lajos stílusú ebédlő, a versailles-i palotára emlékeztető több lakosztály, felvonó, kávéház. Még a harmadosztályú kabinok is luxusnak tűntek - legalábbis ha a konkurenciával hasonlították össze őket. Az elragadtatott utasok és a sajtó csak a "kényelem tetőfokának" és "úszó palotának" emlegették a csodagőzöst. Mentőcsónakból nem volt sok - de ezt akkoriban nem tartották fontosnak, mert az ilyen gőzösöket gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek tartották. (Ugyanez a felfogás magyarázza a Titanic katasztrófájának súlyosságát is.) A Lusitania első útján a tulajdonosok csalódására még nem, de hamarosan mindkét irányban megszerezte a Kék szalagot. A rekordot ezt követően csak 1929-ben döntötte meg a német Bremen.

 

Az első világháború kitörése után az Admiralitás bejelentette igényét a hajóra, amelyet a célnak megfelelően átalakítottak, így például kéményeit álcázásként feketére festették. A gőzös havonta közlekedett Liverpool és New York között, minden baj nélkül. Utolsó útjára 1915. május 1-jén indult New Yorkból élelemmel és utasokkal megrakva. A hatóságok előzőleg kötelességszerűen figyelmeztették az utasokat: Európában háború dúl és a németek minden brit lobogó alatt közlekedő hajót ellenségnek tekintenek. Aggódni azonban senki sem aggódott, mert úgy vélték, a nagy sebességtartalékkal rendelkező hajó elmenekülhet támadói elől.

A Lusitania hat csöndes nap után, május 7-én ért a háborús övezetnek minősülő ír partok közelébe. A kapitány megtette az előírt óvintézkedéseket: a hajót elsötétítették, az őrszemélyzetet megkettőzték. Még így sem vették észre azonban a közelben ólálkodó német tengeralattjárót, amely déli fél kettőkor figyelmeztetés nélkül torpedót lőtt ki a gőzösre. Az utasok éppen ebéd utáni kávéjukra vártak, amikor felharsant a vészcsengő és néhány pillanattal később a lövedék hatalmas zajjal célba talált. Az első és a második kazánház víz alá került, a hajó hánykolódni kezdett, majd néhány másodperccel később egy második robbanás is hallatszott. Az energiaellátás azonnal megszűnt, a vízzáró ajtókat nem lehetett bezárni, az SOS-jelzést is csak elemes rádióról tudták leadni. A fedélzeten kitört a pánik, a végzetesen megdőlt hajó 22 mentőcsónakjából csak nyolcat tudtak leengedni, a többi lánca beragadt vagy megsérült. A Lusitania a torpedó becsapódása után 18 perccel elsüllyedt, a fedélzetén lévők közül csak 764 maradt életben. A hullámsírban 1201 ember lelte halálát, az áldozatok közül 128 amerikai állampolgár volt.

 

A rejtélyes második robbanás okát azóta is vitatják. Egyesek úgy vélik, a németek második és harmadik torpedót is kilőttek - de szinte biztos, hogy a robbanás nem ezért történt, hanem a hajó belsejében következett be. Egy magyarázat szerint a torpedó éppen a szénraktárt találta telibe, a kipattanó szikráktól a széngőz belobbant, esetleg a forró kazánok robbantak fel a beömlő hideg víz hatására. Egy újabb verzió szerint a hajó rakománya lehetett a felelős, amelyről kezdetben azt állították, hogy az utasokhoz tartozó platina, aranyrúd, gyémánt volt. Ezeknek azonban a feljegyzésekben nincs nyoma és nem is találtak meg belőle semmit. A németek azt állították, de ezt sem bebizonyítani, sem megcáfolni nem sikerült, hogy a Lusitania a jogszabályokkal ellentétesen lőszert és ágyúlövedékeket szállított, s ezek robbanása okozta a vesztét is. A meggyőző magyarázatra még várni kell, mert az ír kormány a kincsvadászoktól tartva történelmi örökségnek nyilvánította a roncsokat, s a helyszínen kutatni kívánó búvárok ezt már csak engedély birtokában tehetik meg.

 

Akárhogy is történt, a katasztrófa tovább rontotta az amúgy is feszült német-amerikai viszonyt. Az Egyesült Államok a nemzetközi joggal és a civilizált nemzetek megállapodásaival ellentétesnek minősítette a támadást. Amerikában már ekkor sokan hadüzenetet követeltek, de diplomáciai lépések hatására a németek beleegyeztek, hogy beszüntetik a "korlátlan tengeralattjáró-háborút". Amikor azonban az angol tengeri fölény megtörésére törekvő németek amerikai hajókat süllyesztettek el, Washington előbb megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, majd maga is belépett a háborúba.

 

(Múlt-kor/Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)