200 éve vívták a három császár csatáját

Briliáns csapda

Az amiens-i béke összeomlását követően kiújult az ellenségeskedés Anglia és Franciaország között. Értelemszerűen, William Pitt brit miniszterelnök egyetlen célja az volt, hogy Franciaországot elszigetelje a kontinensen. Törekvését részben siker koronázta, hiszen 1805 áprilisában a Habsburg Birodalom és Oroszország együttműködésével létrejött a harmadik koalíció. Napóleonnak egy ügyes diplomáciai húzással - Hannover odaígérésével - sikerült elérnie, hogy Poroszország ne csatlakozzon a koalícióhoz.

Az osztrák főerők szeptember 3-án átlépték az Inn folyót és bevonultak Bajorországba. Napóleon sem tétlenkedett, szokásához híven egyből magához ragadta a kezdeményezést. Tisztában volt azzal, hogy még az orosz haderő megérkezése előtt kell lesújtania az osztrákokra, nehogy a két sereg egyesüljön. A jó terv önmagában még nem garantálta volna a sikert, viszont Napóleont - mint oly sokszor pályafutása alatt - jelen esetben sem hagyta cserben Fortuna. Az osztrák vezetés négy hadszíntérre forgácsolta szét erőit, ráadásul az összehangoltság teljes hiánya jellemezte a szövetséges erők mozgását. Az oroszok a Julianus-naptárt használták, míg az osztrákok a Gergely-naptárt. Nem szükséges részletezni, hogy ez az apró félreértés milyen következményekkel járt. Karl Mack tábornok Ulmnál azt hitte, hogy Kutuzov már a közelben van, pedig az orosz tábornok még több mint 500 kilométerre tartózkodott. Napóleon zseniálisan használta ki a kínálkozó alkalmat és megadásra késztette Mack 27000 fős seregét, majd bevonult Bécsbe, ahol feltöltötte készleteit. Az időközben egyesített koalíciós erők november 27-én megindították offenzívájukat, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak a "korzikai banditával".

Napóleon mindent előre eltervezett, feltérképezte a csata helyszínéül választott Austerlitz természeti adottságait. Úgy taktikázott, hogy kezdetben átengedi a Pratzen-magaslatokat az ellenségnek, amely első hallásra totális örültségnek tűnhetett, hiszen aki a csatatér legmagasabb pontjait birtokolja az helyzeti előnyben van. Napóleon mesterien kitalált forgatókönyvében azonban ez a lépés csupán a csapda első elemét jelentette. A taktika másik lényeges része a feltűnően gyenge jobbszárny volt, amely tulajdonképpen a csali szerepét játszotta, hogy elvonja a szövetséges csapatokat középről. Napóleon természetesen előrelátó volt és Davout hadtestét a jobbszárny közelében helyezte el, hogy a megfelelő időben bevethesse. A derékhadat Soult vezetésével elrejtette a Zurlan-magaslatok mögé, azzal a céllal, hogy a támadás megindításakor elfoglalják a Pratzen-magaslatokat és kettévágják az ellenséges harcvonalat. A balszárny feladata viszonylag egyszerűen körülírható volt: kitartani mindenáron, különben a terv megbukik.

A szövetségesek taktikai elképzelései több ponton is komoly hiányosságokat mutattak. Kezdve attól, hogy ki szerkeszti meg a csatatervet, ugyanis elviekben a főparancsnoki poszton a két császár (Sándor és Ferenc) osztozkodott, viszont a haditervet Weyrother tábornok dolgozta ki. Weyrother arra építette stratégiai elképzeléseit, hogy Napóleon fél az összecsapástól, tehát elég csupán egyetlen erőteljes csapást mérni és a győzelem garantált. Nyugodtan kimondhatjuk, amit a történelem is igazolt: egy szerény képességű katona nem igazán bonyolult haditervére épült fel a szövetségesek stratégiája. Weyrother azt a nyilvánvaló tényt kifelejtette a számításaiból, hogyha Napóleon annyira félt, akkor vajon miért nem menekült el a hadszíntérről, pedig a lehetősége meglett volna rá. A másik problémát az jelentette, hogy nem volt egységes a hadvezetés, a csapatok gyakran ellentétes értelmű parancsokat kaptak.

1. Briliáns csapda
2. A csata
3. Reakciók