200 éves a trafalgari brit győzelem

Alternatívák

Az amiens-i békét (1802) követően sokan hittek abban, hogy a két nagyhatalom kiegyezésével Európában beköszönt a béke korszaka. Tévedtek, hamar kiderült, hogy a színfalak mögött a béke csupán fegyverszünetet jelentett: alig egy év elteltével ismét fellángolt az ellenségeskedés. A két ország közötti kapcsolatok 1803. május 17-én végleg mélypontra jutottak. Előző nap az angol kikötőkben lefoglalták, az ott horgonyzó francia hajókat. A válasz nem váratott sokáig magára, Franciaországban letartóztatták az angol állampolgárokat, valamint a francia csapatok elfoglalták Hannovert és több dél-itáliai kikötőt. Napóleonnak nem jelentett volna kényszerűséget a háború Anglia ellen: `Egy első konzul nem hasonlíthat azokra az Isten kegyelméből uralkodó királyokra, akik úgy tekintenek országukra, mint holmi örökségre. Neki látványos cselekedetekre van szüksége, vagyis háborúra.`

A császár eredetileg azt tervezte, hogy a La Manche-csatornán áthajózva partra száll Dover környékén, majd seregével Londonig meg sem áll. A franciák császára úgy gondolta, a terv sikere azon áll vagy bukik, hogy a francia flotta képes lesz-e tíz órán keresztül ellenőrzése alá vonni a Csatornát. Ez optimista elképzelés volt Napóleon részéről, viszont néhány tényezővel nem kalkulált. Ide sorolhatjuk az utánpótlás nehézségeit, valamint az angol védelem lebecsülését. A terv kivitelezésénél a francia vezetés akkor követte el az első baklövést, amikor a partraszálló egységeket Boulogne kikötőjében vonta össze, amelyet könnyen szemmel tarthattak az angolok. A második tervezési hibát az jelentette, hogy nem vették figyelembe a szállító eszközök (uszályok és ágyúnaszádok) technikai jellegzetességeit. Nagy árat fizettek gondatlanságukért: az 1804. július 20-i vihar szörnyű pusztítás végzett. Ezt követően a francia stratégák kénytelenek voltak belátni, hogy jelentős hajóhad nélkül kivitelezhetetlen a partraszállás. A megoldásra nem kellett sokáig várni, Spanyolország hadba lépésével ugyanis a győzelem biztosítottnak látszott. Az erőfölény azonban önmagában még kevés a győzelemhez. A francia hajók bár erősebb építésűek, gyorsabbak, jobb fegyverzetűek voltak brit megfelelőiknél, ám a legénység nem rendelkezett tengeri tapasztalatokkal, a hajórajoknak nem volt gyakorlata a manőverezésben, de talán a legfontosabb a parancsnokok személyisége.

Az ellenfelek: Nelson és Villeneuve

A francia hajóhad parancsnoka, Pierre Charles Jean-Baptiste de Villeneuve (1763-1806) vérbeli tengerész családból származott, és tizenöt évesen lépett be a haditengerészethez. A forradalom az ő karrierjét is megváltoztatta, miután 1791-ben feloszlatták a régi tisztikart. Villeneuve azonban sok tiszttársával ellentétben nem hagyta el a hadsereget, hanem 1793-ban felesküdött a Konventre és nevéből elhagyta a "de" előtagot. Toulon ostrománál ismerkedett meg Napóleonnal, 1794-ben kapitányból előléptették ellentengernaggyá. Résztvett az írországi expedícióban, majd a nílusi hadjáratban. Karrierjében a következő fordulópontot Málta (1798) elvesztése jelentette, ugyanis ő volt az egyik parancsnok, aki aláírta a kapitulációt. Kegyvesztetté vált, nem véletlen, hogy 1804-ig úgymond "parkolópályára" került. Ekkor megkapta az altengernagyi rangot, és Toulon parancsnokságát. Kinevezésében döntő szerepet játszott régi barátja Decrés, aki mellesleg haditengerészeti miniszter volt.

Az angol flottát Horatio Nelson admirális vezette.

1. Alternatívák
2. A hajsza
3. A csata I.
4. A csata II.
5. Nelson élete