Békekötés az örökkévalóságnak

Az új Európa születése

Anélkül hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk neki, a harmincéves háború egy pontja volt annak a válságnak, amely valahol a 15. században kezdődött, és egészen a 17. század végéig tartott Európában. Általánosságban a vallások háborújának szokták nevezni, bár ez nem jelent egyértelmű meghatározást. Bár a casus belliben a vallásnak döntő jelentősége volt, a vesztfáliai békét követően inkább a raison d'état előretörése figyelhető meg, mint a harmincéves háború következménye.

Ennek alapján a vallásos indíttatás másodrendűvé silányul, márcsak ha azt figyelembe vesszük, hogy a háború kimenetelében a spanyol hegemóniát a francia váltja fel, és Franciaország legalább annyira katolikus volt, mint Spanyolország. A német protestáns hercegek elfogadták a katolikus francia király védelmét, ugyanúgy mint a törökökét. Mikor Gusztáv Adolf betört Németországba, hogy megvédje a protestantizmust, a protestáns Hollandia visszautasította a szövetséget vele. Tucatjával tudunk olyan eseményekről, amikor katolikusok harcoltak katolikusok ellen, míg a protestánsok pedig a protestánsokkal.

Amit korunk történészei az európai hatalmi erőegyensúly politikájaként írnak le, nem más, mint a 17. században kialakult világrend, amely a középkori egyetemességre való törekvés végső összeomlását követte, s amelyben a Német-Római Birodalom és a katolikus egyház hagyományai keveredtek.

A raison d'état sikere mindenek felett a hatalmi kapcsolatok felbecsülésén múlik. Az egyetemes értékek elméleti síkon ragadhatók meg, és nincs szükségük állandó újraértelmezésre, sőt ez összeegyeztethetetlen természetükkel. A hatalom korlátainak meghatározásához azonban szükség van tapasztalattal párosult éleselméjűségre, és a körülményekhez való alkalmazkodásra. Elméletileg a hatalmi egyensúlynak eléggé kiszámíthatónak kell lennie, ennek gyakorlati alkalmazása már nehézségekbe ütközött. Még nehezebb összhangot találni számításaink és más országok számításai között, ez pedig előfeltétele az erőegyensúly működésének. Az egyensúly természete feletti konszenzus általában időszakosan visszatérő konfliktusokban alakul ki.

Az "állameszme" azonban csak elvi támpontot jelentett, de nem oldotta meg a világrend kérdését. Vezérelve lehet egy elsőségre törő államnak vagy segíthet az egyensúlyi helyzet kivívásában, de tudatos tervezéssel csak nagyon ritkán alakul ki egyensúlyi helyzet. Ez többnyire fokozatosan bontakozik ki, amikor egy elsőségre törő állam erejét megtörik, ahogy az európai erőegyensúly is a Franciaország megzabolázására tett erőfeszítésekből alakult ki.

A látszólag anarchikus és az "aki kapja, marja" elvre épülő helyzetből, amelyben minden állam egyoldalúan a saját hatalmának növelését kereste, fokozatosan kialakult az egyensúlyi helyzet. Ez azonban nem az önmérsékletnek volt köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy egyik állam sem volt elég erős ahhoz, hogy az összes többi országra rákényszerítse az akaratát, s ezzel egységes birodalmat alakítson ki. Amikor felmerült annak veszélye, hogy az egyik állam meghatározó helyzetbe került, szomszédai koalíciót alakítottak - nem a nemzetközi kapcsolatok valamilyen eszméjének jegyében, hanem puszta önérdekből, hogy a legerősebbek becsvágyának gátat vessenek.

A harmincéves háború volt a kezdőpontja annak a hatalmi erőegyensúlyon alapuló politikának, amely egészen a 20. századig - az első világháborút lezáró Párizs környéki békékig - meghatározta az európai diplomáciai kapcsolatokat.

1. Sikeres és tartós kompromisszum
2. A győztes nyugaton Franciaország volt
3. Az új Európa születése