Történelmi szavazásra emlékeztek Izraelben

Brit bábáskodással született az új ország

A közel-keleti térség második világháború utáni történetének első nagyobb vízválasztóját a palesztinai konfliktus jelentette. A harmincas évek második felében egyértelművé vált, hogy az arab és a zsidó nacionalizmus szembenállásának kezelésére a mandátumjogokat gyakorló londoni kormánynak nincs megfelelő elgondolása. Az ellentétek egyik Achilles-sarka a zsidó bevándorlás volt, amelyet az 1939-es Fehér Könyv erősen korlátozott.

London az Egyesült Államok fokozott bevonásával a felelősség megosztására törekedett. Hivatalosan nem helyezte hatályon kívül a Fehér Könyvet, a bevándorlók számát továbbra is korlátozta, de gyakorta szemet hunyt az illegális bevándorlás felett. 1945 novemberében Emest Bevin brit külügyminiszter az alsóházban bejelentette, hogy közös angol-amerikai vizsgálóbizottságot állítanak fel a zsidó immigrációval és Palesztina jövőjével összefüggő kérdések tanulmányozására.

Az ún. Grady-Morrison bizottság 1946. július végén javasolta, hogy a brit hatóságok adjanak ki 100 ezer bevándorlási engedélyt a holokauszt borzalmait túlélt, hazájukból távozni kívánó európai zsidóknak. A mandátum helyébe az ajánlások kétnemzetiségű föderatív struktúra fokozatos kialakítását javasolták. Washington azonban idegenkedett a közvetlen katonai részvételtől. London így kénytelen volt egyedül cselekedni, olyan időpontban, amikor az általános palesztinai biztonsági helyzet - főképp a zsidó irreguláris szervezetek, a Menahem Begin vezette Nemzeti Katonai Szervezet (Irgun), és az Ábrahám Stern által létrehozott Izraeli Szabadságharcosok (Lehi), terrorakciói miatt - egyre romlott.

A brit munkáspárti kormány a konfliktusban érdekeltek részvételével szeptemberben Londonba kerekasztal konferenciát hívott egybe a Grady-Morrison-terv megvitatására. Erre azonban se a cionisták, se a palesztinai arab nacionalisták nem küldték el képviselőiket. A decemberi bázeli cionista kongresszuson pedig a David Ben Gurion vezette centrum álláspontja győzedelmeskedett, amely a mandátumterület felosztását követelte.

1947 februárjában London a terület jövőjéről való döntést az ENSZ-re ruházta. Ekkorra már Palesztina maradt a régió egyetlen mandátumterülete. Az erőszakos cselekmények szélesedése miatt a világszervezet nagy fontosságot tulajdonított a mielőbbi rendezésnek. A Közgyűlés rendkívüli ülése életre hívta az Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottságát (UNSCOP). Ali ország képviselőiből álló testület a közgyűlés szeptemberi ülésszaka elé két javaslatot terjesztett: egy kisebbségi indítványt, amely Jeruzsálem fővárossal föderatív palesztin állam létrehozását, és egy többségi javaslatot, mely a bibliai terület felosztását szorgalmazta. Az 1947. november 29-én elfogadott 181. sz. határozat ez utóbbi indítványt támogatta.

A későbbi évtizedek eseményeit nagyban befolyásoló döntés a közel 28 ezer négyzetkilométert kitevő mandátumterületet 8 részre osztotta: 3-3 körzetből 1948 októberéig egy zsidó, illetve egy arab államot akart létrehozni. Jaffa mint arab enkláve ékelődött volna a zsidó államba, Jeruzsálemet pedig tíz évre ENSZ védnökség alá akarták helyezni.

A határozat ellentmondásos volt: további bevándorlásra számítva a zsidó államnak juttatták a mandátumterület 56 százalékát, de az itt élő, mintegy egymillió lakos közel 50 százalékát arabok, illetve beduinok tették volna ki, ami ellen a cionisták hevesén tiltakoztak. A tervezet biztonsági okokból a kb. 730 ezer lakossal létrejövő arab államban csak tízezer fős zsidó lakossággal számolt. A határozat fontosnak tartotta a két új állam gazdasági uniójának a megteremtését, s előírta, hogy Nagy-Britannia katonai jelenlétét 1948. augusztus 1-jéig meg kell szüntetni.

1. Brit bábáskodással született az új ország
2. A mai napig megoldatlan következmények