Kötetbe foglalták az agyagművesség évezredeit

Rendelje meg a könyvet az alábbi lap kitöltésével és postázásával!

Az ásatások egyik legjellemzőbb leletanyaga a kerámia. Megfelelő módszerek kidolgozásával a kis töredékek nagy segítségére lehetnek a régészeknek: a mindennapi élet bemutatása mellett és a datálásban is támpontot nyújthatnak. A néprajzosok is előszeretettel fordulnak az agyagművesség felé, hiszen a ma is élő készítési technikák ősi hagyományokra vezethetők vissza.

Az agyagipar története ezért a különböző diszciplínák érdeklődését keltette fel: most ezekből szemezgetünk néhány tanulmány felidézésével - a teljesség igénye nélkül.

A kísérleti régészet eredményeit az utóbbi időben kezdik felismerni - derül  ki Csongrádiné Balogh Évának és Lakatosné Pammer Gabriellának a százhalombattai Régészeti Parkban elvégzett vizsgálatait összefoglaló tanulmányából. 1996 és 2003 között őskori házakat rekonstruáltak, kemencéket állítottak fel, bronzot és vasat olvasztottak, csont- és kőeszközöket készítettek, textilt festettek. A kerámia előállítását sem hanyagolták el. A műveletek során az ásatásokból megismert technikákat modellezték, a kísérleteket külföldi szakember is segítette. Összesen 4 égetést hajtottak végre, az egyes módozatok közötti különbségek érdekes konklúziókhoz vezettek.

Gabler Dénes a római kor kedvelt portékáját, a korallvörösen csillogó terra sigillata műhelyeit elemezte. A kerámia kialakításáról már a középkor embere is elragadóan nyilatkozott. A terra sigillata az asztali készlethez tartozott, ezért nagy hangsúlyt fektetettek a díszítésre. A fazekas a pecsételőket vette igénybe ezek kialakításához. A külcsín mellett a bélyegek fontos információkat is hordoztak a készítő személyéről, és előfordulhatott reklám jellegű bélyegek alkalmazása is. Az edényeket gondosan kialakított kemencékben égették ki.

Wolf Mária a 10. századi magyarság kerámiaművességhez szolgáltat adatokat. A cikkből megtudhatjuk, hogy a borsodi földvár ásatása bővelkedett kerámialeletekben, ugyanis a település egy tűzvész következtében pusztult el, így a lakók az értékeiket hátrahagyták. Az edényeket kézi korongon, hurkatechnikával építették fel, a formák nem voltak változatosak, túlnyomó többségüket a fazekak alkották. Külön csoportot alkotnak a nyakukon vízszintes bordával tagoltak. Wolf szerint ezt a fajta kialakítást a praktikusság vezérelte, amely a tej feldolgozásához köthető.

A céhek szervezett kereteket biztosítottak egy-egy mesterség gyakorlásához; Kemecsi Lajos a tatai fazekasok szervezeteit vette górcső alá. Az 1722-ben megalakult céh azt jelezte, hogy a településen nagyobb számú kézműves dolgozott. A hierarchia természetesen itt is érvényesült: a céhmester legfontosabb feladata a különböző szabályok betartása és betartatása volt. P. Szalay Emőke a debreceni fazekas céh 16-19. századi céhleveleit elemezte. A források alapján elmondható, hogy a munkafolyamat szinte minden lépését meghatározták, az agyag begyűjtésétől egészen az árusításig.

Szulovszky János, a kötet egyik szerkesztője a gömöri agyagművesség 1893-ból származó technológiai leírását tárja az olvasók elé. Az irat szerzője, egy bizonyos Kovács Alajos, munkáját a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamarához intézte - jutalom reményében. Iparkodása minden bizonnyal összefüggésben állhatott a Kereskedelmi Múzeumban rendezendő országos agyag-, aszfalt-, cement- és kőipari kiállítással. Az összefoglalás jól sikerült, Kovács alaposan beszámolt a gömöri fazekasfalvak földrajzi helyzetéről, a geológiai adottságokról, a különböző agyag típusokról és munkafolyamatokról. Értékelését rajzokkal tette szemléletesebbé.

Az agyagművesség évezredei a Kárpát-medencében. Szerk.: Holló Szilvia Andrea - Szulovszky János. Budapest - Veszprém, 2006. MTA VEAB - Mackensen Kft. 204 o. 2500 Ft