Tengeri csaták a Szépművészeti Múzeumban

A Szépművészeti Múzeum centenáriumi évében egy különleges, hat kiállításból álló sorozatot indított el. Az intézmény 2005. december 1-től egy éven át a világ legnagyobb és legrangosabb múzeumainak gyűjteményéből válogatva mutat be nálunk eddig még nem látott mesterműveket. A Géniuszok és remekművek jubileumi kiállítás-sorozat célja, hogy egy-egy jól ismert festőt más megközelítésből ismertessen meg a nagyközönséggel, egy-egy témát pedig rendhagyó módon járjon körbe. A rendhagyó vállalkozás pozitív fogadtatását jelzi, hogy a sorozat első tárlatát, a Tiziano és a velencei Madonna címűt 25 ezren látták kevesebb, mint másfél hónap alatt.

A most bemutatott alkotások három kiemelkedő képre fókuszálnak, amelyek három különböző korszakból származnak: A lepantói csata allegóriája a festőiségéről nevezetes XVI. századi Velencéből - a festőiséget és rajzosságot egyensúlyban tartó Veronesetől; A trafalgari ütközet. 2. vázlat a XIX. századi Angliából, a tájképet kiemelkedő műfajjá változtató romantika korszakából - a `modern` romantikus Turnertől; 31. Improvizáció (tengeri csata) pedig a XX. századi, az önelvű vizualitást megvalósító modern festészetből - a `romantikus` modern Kandinszkijtől.

A három kölcsönzött műtárgy a világ három különböző pontjáról érkezik: a Veronese kép a velencei Gallerie dell'Accademiából, a Turner festmény a londoni Tate Britainből, Kandinszkij Tengeri csata improvizációja pedig a washingtoni National Galleryből.  A képek jelentőségét mutatja, hogy a három festmény biztosítási értéke összesen csaknem 11 milliárd forint. A három festmény témabeli hasonlóságán túl a kiállítás azt próbálja bemutatni, hogy mi az, ami az alkotásokat láthatatlan szálként összeköti. Mindhárom művész úgymond kivételesen festett tengeri csataképet: háromféleképpen, mintegy kívülállókként, három különböző okból.

A három kiállított, távolságtartó festményt tehát nem elsősorban a tematika kapcsolja egymáshoz, sokkal inkább az az ív, amellyel a modern festői látásmód kialakulását szokták jellemezni. Ez a festői látásmód a reneszánsz természet-megfigyelésből eredően a velencei festészetben gyökerezik. A festők a mintalapok, mintakönyvek és a nagy mesterek műveinek másolásának hagyományától fokozatosan elszakadva a (természeti) látvány megfigyelésére és mind érzékletesebb, festői eszközökkel történő visszaadására törekedtek. Ennek során egyre nagyobb szerep jutott a festő saját megfigyeléseinek, majd a személyes élmény kivetítésének, mely végül a festői eszközök önállósodásához vezetett. E festészettörténeti elbeszélés kezdő-, forduló- és végpontját reprezentálja e három kép.

A tárlat a Szépművészeti Múzeum saját anyagából és budapesti magángyűjteményekből összeállított válogatással egészül ki.

Olvassa el a képek részletes ismertetését Tatai Erzsébet tanulmányában!