Az orosz abszolutizmus szorításában küzdött függetlenségéért a Kongresszusi Lengyelország

A lengyel nemzeti felkelés 1830. november 29-én robbant ki, miután a cári adminisztráció fokozatosan felszámolta a Kongresszusi Lengyel Királyság autonómiáját. I. Sándor cár „engedékenysége” révén fennállt egy erős lengyel haderő, amelyre a felkelők támaszkodhattak, a lengyel vezérkar azonban elszalasztotta a nagy alkalmat.

Az oroszok Napóleon után „elkényeztették” a lengyeleket

1795-ben a Porosz Királyság, a Habsburg és az Orosz Birodalom végleg leradírozta Európa térképéről a lengyel államot. A háromfelé osztott ország szuverenitását Napóleon a Varsói Hercegség felállításával 1807-ben újra visszaállította, ám az általa létrehozott állam politikailag ezer szállal kötődött a Francia Császársághoz.

A lengyel függetlenség Napóleon oroszországi hadjáratának következtében újra veszélybe került. A francia császár és az általa létrehozott lengyel állam sorsát az 1812-es kudarcba fulladt orosz hadjárat után a következő évi lipcsei csatavesztés végleg megpecsételte. Sándor cár seregei megszállták a Hercegség területét.

A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson (1814-1815) I. Sándor cár igen engedékeny irányvonalat képviselt a lengyel kérdésben. A cár biztosította az Orosz Birodalomba olvasztott, az országgal hivatalosan perszonálunióban álló Kongresszusi Lengyel Királyságban a sajtó- és vallásszabadságot, a lengyelek külön hadsereget állíthattak fel, valamint a törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás terén szintén magasfokú autonómiával rendelkeztek.

A szejm törvényeket alkothatott, saját büntetőtörvénykönyv alapján működött az ítélethozatal, az oktatás szintén autonómiát élvezett a birodalmon belül, a Kongresszusi Lengyelország területét vámhatár választotta el az Orosz Birodalom területeitől, sőt saját fizetőeszköze is volt.

A cár, aki egyben lengyel király is volt, azonban nem tervezte tartósra a lengyel önállóságot. Már 1819-ben eltörölte a sajtószabadságot. A viszonylagos „függetlenségét” csak éppen visszanyert lengyel nemesi réteg heves tiltakozásba kezdett a cenzúra miatt, amelyre válaszul a cári titkosrendőrség lecsapott az elégedetlenkedőkre. 1821-ben a cár még szorosabbra húzta a hurkot és minden olyan titkos, valamint legális szervezetet betiltott, amelyek a lengyel önállóság és a hazafias gondolkodás eszméit hirdették.

A Kongresszusi Lengyel Királyság alkirálya, Konsztantyin Pavlovics orosz nagyherceg, I. Sándor öccse pedig elkezdte a tisztogatást az állam hivatali életében, oroszokkal váltva fel a lengyel hivatalnokokat. 1825-ben aztán a lengyel törvényhozás üléseinek nyilvánosságát is megszüntették, amely egyre inkább a cár kormányaként működő Államtanács és a nagyherceg kezében összpontosult.

Miklós cár bekeményít

1825-ben I. Sándor cár halálával fivére, Nyikolaj Pavlovics Romanov követte őt a trónon I. Miklós néven. Az új uralkodó személyét sokan nem fogadták el, helyette fivérét, Konsztantyin Pavlovics nagyherceget szerették volna a trónra emelni. Miklóst a haladóbb politikai körök egy merev, abszolutista uralkodónak tartották, míg testvérében olyan politikust láttak, akivel megvalósítható lehetett volna az alkotmányos monarchia rendszere.

1825-ben az Orosz Birodalomban kitört a dekabrista felkelés, amelyet véres megtorlás követett. A cári udvar a lázadó dekabristák mögött lengyel hazafiakat sejtett, Varsó és Szentpétervár viszonya fagyossá vált. Mindezt jól jelképezte I. Miklós 1829-es lengyel királlyá koronázása. Miklós fejére ugyanis annak ellenére került korona, hogy a cár nem volt hajlandó esküt tenni a lengyel alkotmányra.

Forradalmi hangulat Lengyelországban

A lengyel felkelés közvetlen kirobbantója az 1830-as francia forradalom és az augusztusi belga felkelés volt. A Kongresszusi Lengyelország területén elterjedt a hír, hogy az orosz uralkodó katonai segítséget készül nyújtani a megmozdulások leverésére. Ez hatalmas felháborodást szült a lengyelek között, akiket a francia és belga területekről hazaérkező emigránsok is feltüzeltek.

Az összeesküvők drasztikus lépésre szánták el magukat, a lengyel katonai alakulatokkal és a varsói hadapródiskola növendékeivel karöltve 1830. november 29-én megtámadták Konsztantyin Pavlovics nagyherceg palotáját. A nagyherceg az éj leple alatt női ruhában menekült el Varsóból.

A lengyel felkelők két táborra oszlottak. A mérsékeltek, akiknek soraiban jónéhány katona is helyet foglalt, kilátástalannak találták a küzdelmet a cári haderővel szemben, és Oroszországon belül szerették volna a lengyel autonómiát fenntartani. A Joachim Lelewel által vezetett radikálisok azonban a teljes elszakadást tűzték ki célul.

A mérsékeltek egy küldöttséget indítottak Szentpétervárra, hogy a cárral tárgyaljanak, ám I. Miklós hajthatatlan volt, teljes megadást követelt. A cári elutasítás a radikálisok malmára hajtotta a vizet Varsóban. Lelewel és követői nyomására a felkelők kormánya 1831 januárjában kimondta a Romanovok trónfosztását. I. Miklósnak több sem kellett, megindította haderejét a lengyel főváros és a felkelők ellen.

Az ellenállás nem volt teljesen reménytelen, hiszen a lengyelek maguk mögött tudhatták a Kongresszusi Lengyel Királyság lengyel ezredeinek zömét, közel 50 ezer főnyi, jól kiképzett katonát, akikhez folyamatosan csatlakoztak a népfelkelő hazafiak. A határon azonban gyülekezett a több mint 100 ezer főt számláló cári sereg.

A lengyel vezérkar a kezdeti sikerek ellenére sem hitte, hogy az orosz haderő térdre kényszeríthető. A hadsereg élén álló Jan Skrzynecki generális habozott bevinni a kegyelemdöfést, és a „csigahadjáratnak” keresztelt májusi hadmozdulatok során, bár bekerítette a cári haderő elit egységét, a gárdahadtestet, nem rendelte el annak megsemmisítését.

A lengyel felkelés egyik legvéresebb csatája 1831 májusában Osztrolenkánál zajlott, ahol a későbbi magyar szabadságharc egyik hőse, Józef Bem (Bem József) is kitüntette magát. A magyar katonák által csak Bem apónak hívott tábornok Osztrolenkánál alezredesi rangban szolgált.

Bem egy 10 ágyúból álló lovasüteg révén az utóvédharcok során megállásra kényszerítette a Varsó felé nyomuló oroszokat. A rendelkezésére álló 10 üteggel csaknem 250 lövést adott le közel 20 perc alatt, kartácstüzes poklot zúdítva a támadó oroszokra. A „mutatványt” egészen addig folytatta, míg az összes ütegét ki nem lőtték. 

Varsót végül Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg erői kétnapi véres küzdelem után, 1831. szeptember 8-án elfoglalták. A lengyel haderő zöme azonban nem adta meg magát az oroszoknak, hanem Poroszországba vonult, és azt remélte, hogy onnan majd újból felveheti a harcot.

Berlinben azonban hallani sem akartak a lengyel fegyveres ellenállásról, így a felkelők kénytelenek voltak porosz földön letenni a fegyvereiket, a „novemberi” felkelés ezzel végleg elbukott. A katonák zöme ezek után szétszéledt és emigrációba kényszerült.