Az 1793-as sárgaláz idején akár az idős szülőket is az utcára rakták, ha fájt a fejük

1793 nyarán több ezer ember betegedett meg Philadelphiában, az Egyesült Államok akkori fővárosában. A fertőzöttek bőre besárgult, hasfájástól, magas láztól, hidegrázástól szenvedtek és sokan véreset hánytak. Augusztus végére a betegek száma magasra szökött és egyre többen haltak bele a titokzatos kórba. A gazdagok tömegével hagyták el a várost. Philadelphia szabad fekete lakói azonban maradtak, és sokan közülük a bajbajutottak segítségére siettek.

A gazdagok elhagyják a fertőzött várost

„Sárgaláznak hívják, de az orvosok számára teljesen ismeretlen a kór” – írta 1793 szeptemberében Thomas Jefferson, az Egyesült Államok külügyminisztere.

A 18. század végén az embereknek fogalmuk sem volt arról, mi okozza a sárgalázat, és arra sem találták a választ, hogy az miként terjed. Sokan úgy gondolták, a gyilkos kórt a városba érkező francia menekültek terjesztették el, akik Saint-Domingue-ban (a mai Haiti) kitört rabszolgafelkelés elől menekültek Philadelphiába. Mások, mint például Benjamin Rush, Philadelphia egyik neves orvosa a vállalhatatlan higiénés viszonyokban és a város rossz levegőjében látta a járvány forrását.

Bármi is okozta az 1793-as sárgalázat, a philadelphiaiak kétségbeesve próbáltak elmenekülni annak gyilkos karmai elől. A polgárok tisztes távolságot tartottak és kezet sem nagyon ráztak egymással. Néhányan ecettel átitatott zsebkendőkkel takarták el arcukat, vagy veszettül dohányoztak, mert azt hitték, hogy az majd megóvja őket a fertőzött levegő belélegzésétől.

Akinek lehetősége volt rá, elhagyta a várost. Így tett például az Egyesült Államok külügyminisztere, Thomas Jefferson és az elnök, George Washington is, aki távozásának okát aggódó felesége megnyugtatásával magyarázta. Alexander Hamilton pénzügyminiszter még a járvány kitörése kezdetén kapta el a sárgalázat. Fogta családját és a Philadelphiától pár kilométerre lévő nyári rezidenciájára költözött. Nemsokára felesége, Elza is megfertőződött.

A beteg szülők gyermekeiket Elza szüleihez, a New York államban fekvő Albanyba vitték. Hamiltonék Edward Stevens kezei alá kerültek, aki egyébként a pénzügyminiszter régi barátja volt. Hamilton és Stevens hosszú évek múltán, miután elhagyták gyermekkoruk színhelyét, a karib-tengeri St. Croix szigetét, Philadelphiában találkoztak újra egymással.

A sárgaláztól rettegő, több mint 20 ezer menekülő közt, amely abban az időben Philadelphia lakosságának csaknem a felét tette ki, számos orvos is volt, akik a többi halandóhoz hasonlóan rettegtek a sárgaláztól és inkább a város elhagyása mellett döntöttek.

A Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója, Benjamin Rush azonban a városban maradt. Bár nővérét elragadta a sárgaláz és ő is megbetegedett, Rush éjt nappallá téve dolgozott és fáradhatatlanul gyógyított szegényt és gazdagot egyaránt.

A kórból végül felgyógyuló Rushnak Minden igyekezete ellenére hibás elképzelései voltak a sárgalázról és annak kezeléséről. Az orvos előszeretettel alkalmazta a kényszerhánytatást, a köpölyözést, sőt a „higanyos izzasztópor” használatát is.

Módszereivel nem sikerült megállítani a fertőzés terjedését, sőt a kritikák szerint Rush ezzel csupán megnövelte a betegek szenvedéseit. A bírálók között volt maga Hamilton is, aki tollat ragadott, hogy propagálja orvosa és jó barátja, Stevens sokkal szelídebb módszereit, úgymint a hideg fürdőt, a Madeira bort, a meleg brandyt és a kinin kúraszerű fogyasztását.

Stevens „homeopátiás” módszerei egy kicsivel hatékonyabbnak bizonyultak, de a sárgalázat ezek sem tudták megfékezni. Mire a járvány 1793 novemberében alábbhagyott, a philadelphiaiak csaknem egy tizede, körülbelül ötezer ember belehalt a vírusfertőzésbe. Bár a járvány után évtizedig intenzív kutatásokat folytattak, több mint egy évszázadba telt, mire Walter Reed 1900-ban bebizonyította, hogy a sárgalázért a szúnyogok okolhatók.

Philadelphia fekete közössége

„A szülők sorsukra hagyták gyermekeiket, amint azok megfertőződtek. A szobákba belépve nem látsz mást, csak fekete férfiakat és nőket a betegek mellett” – írta Rush feleségének, aki a járvány idején gyermekeikkel egyetemben a New Jersey állambeli Princetonban tartózkodott. „Sok ember egyszerűen az utcára rakja szüleit, ha azok fejfájásra panaszkodnak” – folytatta beszámolóját az orvos.

Rush a járvány idején rengeteg szabad afroamerikai, philadelphiai lakosra támaszkodhatott. Ezek az emberek önkéntesként vettek részt a betegek gondozásában és egyéb közfeladatokat is elláttak, így segítségükkel a város a kataklizma ellenére is működni tudott.

Az orvos csakúgy, mint sok más fehér munkatársa, osztotta a korban kialakult – egyébként helytelen –uralkodó nézetet, miszerint a fajok közt fennálló biológiai különbségek miatt a feketék szervezete immunis a sárgalázra. Rush egyébként teljes mellszélességgel kiállt a rabszolgaság eltörlése mellett, és támogatta a philadelphiai fekete közösségek saját egyházi gyülekezeteinek megalapítását, amely egyfajta tiltakozás volt a fehérek vezette egyházközösségekben tapasztalható, a feketék ellen irányuló szegregációval szemben.

Richard Allen, az USA első fekete felekezetének, az Afrikai Metodista Episzkopális Egyháznak a társalapítója és lelkésztársa, Absalom Jones maga köré gyűjtötte a segíteni kívánó afroamerikai polgárokat, akiknek tevékenysége sorsdöntő volt a sárgaláz-járvány idején. Ám a segítő kezek munkájáról nem mindenki nyilatkozott elismerően.

Matthew Carey könyvkiadó, a városi közegészségügyi bizottság tagja 1793 októberében kiadott, járványról szóló beszámolójában megvádolta a fekete önkénteseket, miszerint azok értékeket tulajdonítottak el az általuk gondozottak otthonaiból. Allen és Jones a vádakra 1794 elején egy pamflettel válaszolt, amelyben részletesen megcáfolják a fekete ápolók ellen felhozott vádakat.

Allen és Jones szemtanúk vallomásaival támasztották alá a színesbőrű philadelphiaiak áldozatkész munkáját, és pontos dokumentációval szolgáltak az önkéntes ápolók fizetéséről és a munkájukhoz köthető költségekről. A két lelkésznek végül sikerült rákényszeríteni Carey-t, hogy vizsgálja felül és javítsa könyve későbbi kiadásaiban Philadelphia fekete polgárainak jó hírét besározó részeket.

Allen és Jones pamfletje az első afroamerikaiak által írt mű volt az USA történelmében, amely a szerzői jog védelme alatt állt.

A röpirat korhű képet ad a feketék akkori helyzetéről, dokumentálja a rasszista támadásokat és a rossz bánásmódot, amelyet a philadelphiai fekete közösségnek kellett kiállnia, még abban az időkben is, amikor az afroamerikaiak jelentékenyen hozzájárultak a járvány elleni küzdelemhez, amely a fiatal nemzet történetében abban az időben a legsúlyosabbnak számított.