Amit a rendszer nem engedett versben, azt elmondta a mesékben: a legendás Csukás István

2021. április 2. 11:07 Múlt-kor

Süsü, Pom-pom, Mirr-Murr, a nagy ho-ho-ho-horgász és még folytathatnánk a Csukás István megálmodta mesefigurák sorát. A legendás, ma már sokaknak nosztalgikus képsorok mögött azonban felsejlik egy olyan korszak is, amikor a gyerekeknek írt történetek az elhallgattatott, őszinte hangú költemények helyett születtek meg. A meseírást ugyanakkor a – 85 évvel ezelőtt, 1936. április 2-án született – költő sosem érezte lemondásnak vagy visszalépésnek. Amit nem mondhatott el versben, azt elmesélte.

Korábban

Elindulás és megérkezés

Csukás István Kisújszálláson, szerény anyagi körülmények között nőtt fel. Apja kovácsmesterként próbált boldogulni, műhelyét azonban néhány év után elveszítette, ami után építkezéseken dolgozott. Csukás a békéstarhosi zeneiskolában érettségizett, de végül nem lett zenész belőle. Az intézeti évekre szeretettel emlékezett vissza, a nyarakat otthon töltötte, apjának segített az építkezéseken, hordta a téglát a hegedűművésznek készülő fiatal fiú.

A szűkölködés ellenére boldog gyerekkorként őrizte a kisújszállási éveket, költeményeiben sokszor hazaképzelte magát akkor is, amikor már évek óta a fővárosban élt. A gyerekkorról úgy tartotta, mindannyiunk kincsesbányája. Csukás számára ezt a világot a kisújszállási gyermekévek jelentették, ahol – amint az Arday Géza: Gyermektelen írók a diktatúra idején című könyvéből kiderül – valóban létezett egy Bagaméri nevű fagylaltos. Talán annak megtapasztalása, hogy felnőttként gyerekkorának nemcsak önfeledt boldogságát, de nehézségeit is magával vitte, közrejátszhatott abban, hogy meséivel rengeteg gyerek számára tette szebbé a mindennapokat.

A budapesti egyetem jogi és bölcsészeti karán folytatott tanulmányokat, 1957-ben azonban az egyetemet félbehagyta, és innentől kezdve csak az irodalomból élt. A vidéki létből a fővárosi zűrzavarba cseppenés, a helykeresés és sokáig nem találás élménye, majd a megnyugvás és a megérkezés érzése versein keresztül tört a felszínre. Költeményeiben az önmagára találás mellett egyszerre van jelen az életszeretet és az elmúlás, melyek megjelenítésében kedvelt eszköze volt az önirónia.

A kezdetben a radikális életformaváltásból táplálkozó költői indulata először az önvizsgálatban találta meg témáját, aztán a lét alapkérdései és az élet alapértékei felé nyílott ki horizontja. Csukás Istvánnak – ahogyan Szakolczay Lajos a Jelenkor 1977. október 1-jei számban megjelent kritikájában olvasható – „meg kellett írni minden jelentéktelen, úgymond múltat faggató, az ősök és az egykori kovácsműhely megtartó erejét fölvillantó költeményt ahhoz, hogy a későbbiekben megszülethessen a nagy, a világ összetettségét, bonyolultságát sokarcúan föltáró vers.”

Több helyen is – ezek sorában a Fiatal Művészek Klubjában, a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban, a Néphadsereg című lapnál, a Magyar Televíziónál, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál – is dolgozott, nem egyszer vezető beosztásban. Mikor éppen nem állt alkalmazásban, akkor szabadfoglalkozású író volt. Gyermeklapok szerkesztőjeként is tevékenykedett, a barátjává fogadott Kormos Istvánnal alapító szerkesztője volt a Kincskeresőnek, majd egy ideig a Kölyökmagazin és a Piros Pont szerkesztői munkálataiban vett részt.

Fiatalon habzsolta az életet, amit nem is titkolt később sem. Albérletről albérletre hányódott, szerelemből szerelembe esett, csavarogva keresgélt és keresgélve csavargott. Háromszor házasodott, első két házassága csak rövidebb ideig, a harmadik viszont több mint negyven évig tartott.

Budapesten hivatásra és társaságra is lelt. Évekig a Hungária kávéház volt a törzshelye, ahol Kormos István, Nagy László, Ottlik Géza, Tamási Áron asztaltársaságában foglalt helyet. 1960-ban ott találjuk a később legendássá vált Fiatal Művészek Klubjának megálmodói és megalapítói között. A fiatal alkotók Andrássy út 112. szám alatti gyülekezőhelye a szigorú ellenőrzés mellett is a hazai művészellenállás központjává vált.

következő oldal 1 / 2