Amikor egy méhraj állította meg a briteket Német Kelet-Afrikában

2023. november 2. 19:02 Múlt-kor

Az első világháború 1914-es kitörésekor nem csupán Európa változott hadszíntérré: a főbb hadviselő felek tengerentúli gyarmatokkal is rendelkeztek, és a szinte teljesen különféle országok gyarmataira felosztott Afrikában meglátták a lehetőséget arra, hogy egymástól vegyenek el további területeket. Az erre irányuló hadműveletek már a háború első hónapjaiban megindultak, azonban a harctéri körülmények sokszor további nehézségeket róttak a katonák vállára.

Aszkarik rohamoznak az 1. világháborúban, valószínűleg Tangánál (Bundesarchiv, Bild 105-DOA7225 / Walther Dobbertin / CC-BY-SA 3.0)

Korábban

Gyarmati háború, gyarmati csapatok

Németország három gyarmattal rendelkezett a fekete kontinensen: ezek Német Nyugat-Afrika (a mai Kamerun, Togo, Guinea, Nigéria, Csád, Gabon, a Kongói Köztársaság, Ghána és a Közép-Afrikai Köztársaság részleges vagy egész területein), Német Délnyugat-Afrika (amely megfelel a mai Namíbia területének), és Német Kelet-Afrika (a mai Burundi, Kenya, Mozambik, Ruanda és Tanzánia részleges vagy egész területein) voltak. 1914 novemberében Nagy-Britannia előkészült Német Kelet-Afrika lerohanására, amihez főként saját – indiai – gyarmati csapatait tervezte alkalmazni.

A terv szerint a magas fennsíkon fekvő Tanga városát támadták meg először, az Indiai-óceán felőli partraszálló hadművelet keretében. A város mindössze 80 kilométerre helyezkedett el Brit Kelet-Afrika (a mai Kenya) határától, és fontos csomópontnak számított: itt ért ki a tengerhez az Usambara vasút, amely egészen a Kilimandzsáró hegy lábánál lévő Neu Moshi (ma Moshi) városától indult. Habár a britek eredetileg ágyúzni tervezték a várost a tengerről, e tervet végül elvetették, és a partraszállás mellett döntöttek.

Tangát ábrázoló képeslap, 1914.

A hadművelet már a kezdetekkor félresiklott. A brit HMS Fox cirkáló 1914. november 2-án a város közelébe érkezett, kapitánya, Francis Caulfeild pedig partra szállt, és egy órát adott a várost védő német gyarmati csapatoknak (az úgynevezett „Schutztruppen”), hogy megadják magukat, és leeresszék a német birodalmi zászlót. Távozása előtt feltette a kérdést, hogy vannak-e tengeri aknák a kikötőben. A védők igennel válaszoltak, valójában azonban nem voltak aknák. Ezzel máris sikerült némi időt nyerniük, ami visszatérő motívumává vált a Tangáért folyó harcnak.

Caulfeild kapitány egészen másnapig kerestette az aknákat a vízben. A szárazföldi egységek parancsnoka, Arthur Edward Aitken vezérezredes közben két helyen, a kikötőben és egy öt kilométerre lévő, ismerten aknamentes szakaszon elkezdte partra tenni csapatait, amelyek november 3-án estére kerültek mind a szárazföldre. Addig a németek fel tudtak készülni a védekezésre, és Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes is a városba ért, hogy megszervezze a védelmet. Sokat azonban nem tehetett, mivel mindössze 250, többségében bennszülött katona állt rendelkezésére a városban, míg a britek 8000-en voltak.

Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes (Bundesarchiv, Bild 183-R05765 / CC-BY-SA 3.0)

A brit csapatok az úgynevezett „B” expedíciós erőt jelentették, amely többségében brit parancsnokság alatt álló indiai csapatokból állt. 1914 novemberére Nagy-Britannia birodalma minden területéről már Európába irányította a legértékesebb csapatait, így a „B” expedíciós erő többnyire tapasztalatlan és hiányos kiképzést kapott katonákból állt. A kivételt ez alól a gurkha csapatok és a 2. észak-lancashire-i ezred jelentették.

következő oldal 1 / 2